A csend ereje
Balerinaként több kontinens színháztermeit meghódította, neves alkotók múzsája volt, gyermekkorától kezdve mégis a mozgókép érdekelte leginkább Tunyogi Henriettet. Legfrissebb rövidfilmje az Eszenyi Enikő főszereplésével forgatott Esti dal, amelyet Los Angelestől Párizsig számos fesztiválon díjaztak.
– Balettművészként nemzetközileg mindent elért, amit ezen a pályán lehetséges. Miért döntött úgy, hogy filmrendezéssel kezd foglalkozni?
– A film már a tánc előtt életem fontos részévé vált, hiszen gyermekkoromban rengeteget jártunk moziba. A balettnél izgalmasabb és többrétű műfajnak tartom, ezért mindig motoszkált bennem a vágy, hogy kipróbáljam magam ezen a területen. Fiatalkoromban a színjátszás is érdekelt, később a rendezés, amikor azonban tízéves koromban anyukám beíratott a balettintézetbe, nagyon beleszerettem abba a világba. A közelmúltig így nem is foglalkoztam mozgóképpel, de hálás vagyok a sorsom alakulásáért, hiszen a táncolásból nyert tapasztalatot nagyszerűen tudom kamatoztatni e területen is.
– Érdekes, hogy bár a balett inkább édesanyja döntése volt, mégis mintegy harminc éven át szenvedélyesen űzte ezt a hivatást.
– Hiperaktív gyermek voltam, örökmozgóként állandóan ugráltam és pezsegtem, alaposan a környezetem idegeire mentem. Ezért tartotta jó ötletnek édesanyám a balettintézeti jelentkezést, és annak ellenére, hogy tízéves koromig egyetlen balettelőadást sem láttam, ahogy a beléptem a tükrös terembe, rögtön éreztem: új otthonra leltem. Persze még nem sejtettem, mennyi küzdelmet, fájdalmat és kitartást követel ez a pálya.
– Mi volt az a döntő pillanat, amikor úgy érezte, ideje mégis továbblépni?
– A tánc mellett a mozgókép, a zene és az opera egyaránt érdekelt. Amikor 2012-ben Londonban lehetőséget kaptam, hogy ne csupán rendezzek, hanem magam koreografáljam és alakítsam is a főszerepet egy rövidfilmben, kaptam az alkalmon: így született meg a The Liver, amely Cannes-ban debütált. És bár ekkoriban még aktívan táncoltam és balettet is oktattam, szép lassan elindultam ebbe az irányba. Később Magyarországon Eszenyi Enikővel közösen szerepelhettem a Vértestekben, a színésznő pedig azt mondta a forgatás után, hogy máskor is szívesen dolgozna velem. Rögtön el is kezdtem gondolkozni egy közös forgatókönyvön, Muhi András producer is támogatásáról biztosított, így született meg végül az Esti dal.
– Ami igencsak komor történetet, Eszenyi Enikővel a főszerepben. Miként fogalmazódott meg a forgatókönyv ötlete?
– Szerettem volna Eszenyi Enikőnek egy igazán drámai szerepet írni, márpedig kevés nagyobb traumát tudok elképzelni egy nő életében, mint hogy megbecstelenítésből szülessen gyermeke. Enikő egy olyan arcát mutathatta meg ezáltal, amellyel ritkábban találkozhatunk, hiszen fedetlenül, smink nélkül, karikás szemekkel állt a kamera elé, ami szinte hihetetlen alázat egy hozzá hasonló dívától. Nem véletlen, hogy a tervezett első nagyjátékfilmemet, amelynek egyelőre írom a forgatókönyvét, szintén vele képzelem el. Ez egy ötvenes éveiben járó nőről szól majd, aki egészen másként éli meg a társadalomban a párkapcsolatait és a sikereit, mint az azonos korosztályba tartozó férfiak. A női lélek és a női sorsok érdekelnek, és ezek alapján saját magamat is jobban megismerem. Ezenkívül nagy hatással vannak rám az olyan rendezők munkái is, akik erős képi világgal, szájbarágós narratíva nélkül képesek bevonni a nézőt a történetükbe, és nem kínálnak mindig egyértelmű választ. Ilyen Tarkovszkij, Bergman, Luc Besson, Lars von Trier, David Lynch, Guillermo del Toro, Werner Herzog, a magyarok közül pedig Szabó István, Nemes Jeles László vagy Fliegauf Benedek.
– Azt gondolhatnánk, hogy táncosmúltja révén a mozdulatokra, megkoreografált akciókra és zenére épülő filmek izgatják, eddig munkái azonban kifejezetten visszafogottak e szempontokból. Mi az oka?
– Minden filmnek megvan a maga ritmusa, nem kell hozzá feltétlenül zenei aláfestés. Eszenyi Enikő erőteljes játéka és a sűrű atmoszféra mellé nem éreztem szükségét annak, hogy külön mázzal leöntsem a történetet. Egy megbecstelenített nő kálváriája nem igényel kíséretet. A csend önmagában rendkívüli erőt képezhet. A magánéletemben is nagyon fontos a csend, szeretem, élvezem és keresem is: a balettkarrierem során a mindennapokban rengeteg zaj és zene vett körül, mindez önmagában is kimerített fizikailag. Amikor a jóga és a meditálás az életem részévé vált, elhatároztam, hogy Indiába utazom, és autentikus környezetben ismerem meg ezt a világot. A Himaláján negyvennapos csendfogadalmat tartottam, és nagyon örültem, hogy sikerült végigcsinálnom. Megtisztulva értem haza. Megtanultam analizálni és megérteni a negatív gondolataimat, azt, hogy ha felismerem a forrásukat, már nem kell tartanom tőlük. Ehhez ugyanolyan bátorság kell, mint ahhoz, hogy sokszor csak úgy nekiindulok a nagyvilágnak, azt sem tudva, egy idegen országban hol találok szállást aznap éjjel.
– Az idő múlásától sem tart? Nem ijeszti meg a gondolat, hogy egyszer vágyat érez visszatérni a színpadra, de a fizikai állapota már nem teszi lehetővé, és örökre el kell búcsúzni a tánctól?
– Nem félek lezárni bizonyos korszakokat az életemben, így a korosodástól sem tartok: élvezem, hogy az életem gazdagabbá válik, új lehetőségek nyílnak meg, bölcsebb és tapasztaltabb leszek ahhoz, hogy jobb döntéseket hozzak. És ráébredtem, számomra a kreativitás a lényeg: ha intellektuálisan lehetőségem nyílik kihasználni a kapacitásomat, akkor nem fontos, hogy színpadra álljak. Fizikailag egészséges vagyok, jógázom, meditálok, odafigyelek a táplálkozásra, a pályámat lényegében sérülés nélkül vittem végig, így ha újra elkezdenék napi 6-8 órát edzeni, akkor képes lennék ismét szerepelni. Nyitva hagytam ezt a lehetőséget: egy inspiráló felkérésre igent mondanék, de ha nem táncolok többet, akkor sem lesz hiányérzetem. Persze érdekes lesz szembenézni azzal, ha észreveszem, már kevésbé vagyok rugalmas fizikailag, de nem szeretném, hogy olyan folyamatok tegyenek boldogtalanná, amelyek ellen nem tudok tenni. Az lázadás lenne a természet törvényei ellen.
– Számos alkotó életében a múzsa szerepét töltötte be, elég csupán a volt férjére, Vásáry Tamás zongoraművészre vagy Tóth György fotográfusra gondolni. Öröm az ilyesmi, vagy inkább nagy felelősség?
– Vásáry Tamás a hatásomra kezdett el ismét zongorázni, illetve három publikációjában is részt vettem – erre büszke vagyok. Nagyon szeretem inspirálni a művészeket, legyen szó zenészről, költőről, fotográfusról; jó, izgalmas érzés, amikor olyan rétegeket fedeznek fel benned, amelyeket magad sem ismertél, vagy azt hitted, jól álcázod őket. Ezt éltem át, amikor végignéztem Tóth György fényképeit: tisztán megjelentek rajta a gondosan titkolt személyiségjegyeim. Általában amúgy is átadom magam teljesen a velem együtt dolgozó művésznek, és igyekszem levetkőzni minden gátlásomat. De a mindennapi életben is ugyanúgy aktív ez a fajta a szerep: szeretem a családtagjaimat és a barátaimat ösztönözni, hasznosabb és jobb irányba terelni az életüket.
