Hirdetés

Ma az események, történések zajosak, nagy a hangerő, és a művészet erre kétféle módon reagál. Vagy maga is hangos, a szó valóságos és átvitt értelmében is, vagy éppen valamiféle ellenreakcióként halk, csendes és meditatív. Nos, ha valaki az utóbbi művészi felfogáshoz sorolható, akkor az Ásztai Csaba, aki elmélyülten és áthatóan figyeli a természetet, és képi megörökítési módja egyik lényegi eleme annak halksága. A művész olyat is képes megfesteni, amit ma már kevesen tudnak, például több festményében foglalkozik a levegő képi rögzítésével, méghozzá sikerrel, a naplementét, a puszta végtelenségét pedig olyan (látszólag) visszafogott eszköztárral jeleníti meg, amelyből az intim bensőségességen túl a megfestés csendje válik utolérhetetlenné. Ezt a csendet emeli át festészete spirituális-szakrális vonulatába, illetve különös, enigmatikus jelentéseket hordozó figurális kompozícióiba is. A mostani kiállítás atmoszféráját emocionálisabbá tette Dresch Mihály bravúros közreműködése és az a körülmény, hogy hosszú hónapok „kényszerszünete” után nemcsak az igényes tárlat jelentett örömöt, hanem az ismételt személyes találkozások sora is.

Korábban írtuk