Magyar néphit- és népszokáslexikon
A csordásfarkas bosszúja
Milyen hiedelmek és népszokások éltek a magyarság körében a két világháború között? Mi mindenhez társított babonás meggyőződést nagy- és dédszüleink nemzedéke? Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos babonaszótárként emlegetett műve átfogó képet alkot erről. A munka sokáig kéziratban maradt, ám a közelmúltban az erdélyi Tortoma kiadó megjelentette.
Ha arról van szó, melyek azok a babonák, amelyekben a magyarok mind a mai napig hisznek, leginkább a szerencsével, balszerencsével összefüggőket lehetne említeni, vagy azokat, amelyektől pénzügyi helyzetük javulását remélik.
Néhány évtizeddel ezelőtt azonban még jóval több babona élt az emberek fejében – olyan tévhit, amely adott jelenségek létrejöttét, adott változások bekövetkeztét bizonyos körülmények együttállásának, bizonyos eljárások elvégzésének tulajdonította.
Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos Magyar néphit- és népszokáslexikon című műve címszóról címszóra haladva térképezi fel a magyarság szellemi néprajzának e vidékét. A szerzőpáros, apa és fia 1939-ben kezdett neki e munka megírásának, ám szakmai berkekben csak Magyar babonaszótárként emlegetett művük eddig kéziratban maradt, csak az 1990-ben megjelent Igézet ne fogja című kötetben láttak napvilágot a belőle származó szemelvények.
Hogy a mintegy 1500 szócikket tartalmazó lexikonban számos, az év jeles napjaihoz vagy az emberi élet fontosabb eseményeihez kapcsolódó hiedelem és szokás leírása szerepel, azon aligha lepődhetünk meg. A címszavak ugyanakkor kevésbé frekventált tárgyköröket is érintenek. Kirajzolódik például az emberi testre és annak egyes részeire vonatkozó hiedelmek köre. A bal szem viszketéséről például országszerte úgy tartották, örömet, a jobbé sírást jelent. Az ajak viszketése csókot jósolt, míg a fül csengése hírhallást. Egyes vidékeken úgy tudták, ha a bal cseng, akkor az illető jó hírt fog hallani, ha a jobb, akkor rosszat – másutt viszont épp fordítva.
Az embernek ugyanakkor nem csak egyes testrészeinek előrejelzéseire kellett tekintettel lennie. Az sem volt mindegy, mit visel, vagy hogy mit tehet öltözéke egyes darabjaival, továbbá a kiegészítő elemekkel. A kapca például a szerelmi varázslás során juthatott fontos szerephez. Szatmáron, Aranyosszéken úgy tartották: ha a leány azt szeretné, hogy a neki tetsző legény gyakran járjon hozzá, meg kell szereznie a fiatalember kapcáját, és megfőznie egy új csuporban. Hódmezővásárhelyen vágtak a kiszemelt legény kapcájából vagy gatyamadzagából, esetleg a bal csizmája talpából. A zsákmányolt darabokat megfőzték, és a végeredményt szétlocsolták a lányos háznál. A sűrűjét általában a küszöb alá ásták. Így vélték biztosítottnak, hogy a legény ne kerülje el a helyet.
És hogy e meggyőződés a két világháború között semmiképp sem lehetett új keletű, arról Arany János 1877-ben írott Vörös Rébék című balladája tanúskodik. A költő ugyanis azzal győzi meg az olvasót arról, hogy művének központi alakja boszorkány, hogy elárulja róla: „Ő volt az, ki addig főzte / Pörge Dani bocskorát, / Míg elvette a Sinkóék / Cifra lányát, a Terát.”
És ha az imént a házat említettük: ez az emberi élet egyik fontos helyszíne, ezért számos babona kapcsolódik hozzá, kezdve az építésétől. Bár a Déva váráról szóló népballada alapján az ellenkezőjére lehet következtetni, a vonatkozó szócikk leszögezi: a magyar néphit nem ismeri az emberáldozatot, csupán az állatit. Így Érendréden a ház építésekor agyonütöttek egy kutyát, és a maradványait beépítették a falba, hogy sokáig álljon. Szatmárcsekén úgy tartották, hogy az új ház fundamentumába macskát vagy csirkét kell befalazni, mert az épület áldozatot követel. Cserháton pénzt helyeztek a ház alapjának mind a négy sarkába. Felfogásuk szerint ezzel lerótták az ördögnek a követelt adót, amivel elérték, hogy a megkezdett építkezés alatt ne érje őket veszedelem vagy halál.
Ami nem csak az építőkre leselkedett, de az építtetőkre is, akár az elkészült épületben is. Általánosan elterjedt hit volt, hogy valakinek – a gazdának, a beköltöző házaspár valamelyik tagjának – meg kell halnia az új házban. Ezért Mezőkövesden mielőtt az építtető vagy családjának bármelyik tagja belépett volna az elkészült épületbe, maguk elé küldtek, vagyis behajítottak egy követ. Birjánban viszont levágott csirkét vagy tyúkot dobtak a szobába, így az lett az első halott az épületben.
Az ember nemcsak a házában élte az életét, hanem odakint, a természetben is. Az erdőn-mezőn járók nem csupán azt ismerték fel, melyik növénynek van jótékony vagy kártékony hatása, de azt is, melyiket milyen célra kell használni. Így az őszirózsafélék családjába tartozó – hivatalosan szerbtövisnek hívott – szúrós növényt egyesek csak Isten átkozta tüskeként emlegették. Rábagyarmaton ilyen tüskékkel fonták be a kaput, hogy a boszorkányok ne juthassanak be a portára. Göcsejben a csordásnak a belőle készült abroncson kellett átbújnia, hogy farkassá változzon.
És hogy ki, avagy mi a csordásfarkas? A róla szóló szócikkből kiderül: olyan pásztor, aki képes toportyánná változni. Jászladányban úgy tartották, hogy az uraik által megsértett juhászok veszik fel ezt az alakot, hogy aztán farkasként pusztítani kezdjék az egyébként rájuk bízott nyájat.
De néhány további, a babonákban szereplő lényről is olvashatunk a kötetben. A kankus például gyermekijesztgető, gyermekbüntető szellem. A kút mélyén lakik, de ha oka van rá, feljön onnan, hogy magával vigye, vagyis a mélybe rántsa a kávára kapaszkodó, ostorfával játszó gyerekeket.
A markoláb képes megrágni a Napot és a Holdat, ezzel az égitestek fogyatkozását okozva. De mást is tehet: Pilinyben ő megy el a rossz gyerekekért.
Az őszember magas, elhanyagolt külsejű férfialak. Nemcsak a haja, bajusza és szemöldöke fehér, de a testét borító ruha is, sőt, a ló is, amelyen olykor ül. Aki ébren van, ritkán pillanthatja meg, és csak akkor, ha senki sincs a közelben. Az emberek ezért leginkább álmukban szoktak találkozni vele. Székelyudvarhelyen megmutatja az anyáknak, hogy fiaikat hová viszik katonáskodni, Tordán és Püspökladányban elásott kincsekhez vezeti az arra méltókat, Nádudvaron meg épp ellenkezőleg, elűzi a szerencséseket a fellelt drágaságtól.
A pippony a boszorkány megfelelője Vácon, rendszerint a helyi gyerekeket ijesztgetik azzal, hogy elviszi őket.
A kötetet böngészve nehéz nem igazat adni Obrusánszky Borbálának, aki az előszóban így ír: „A Babonaszótár cikkelyeibe beleolvasva rádöbbenhetünk arra, milyen gazdag életük volt a magyar parasztoknak, mekkora tudást örököltek elődeiktől és milyen hosszú ideig megőrizték őseik anyagi és szellemi kultúráját.”
Aki tehát szívesen olvas, néz olyan történeteket, amelyekben a folklór egyes elemei is felbukkannak, vagy célzottan meg szeretné ismerni a magyarság két világháború közti hiedelmeit, haszonnal forgathatja a kötetet. De vigyázzon, mert talán arra a következtetésre jut, hogy nem mindegy, mikor és hol veszi kézbe: a kedd és a péntek gonoszjáró nap, az ablak meg a gonosz házba vezető útjának elzárója…
