A csurkai dicsérettől az Orbán-fóbiáig

„A Kádár–Aczél-rendszer vidéki életének egyik legtökéletesebb leírása” – így méltatta Csurka István Krasznahorkai László első két regényét (Sátántangó, Az ellenállás melankóliája) a Sorsunk rétegei című esszékötetében. Csurka arról írt, hogy a kommunizmus idején a magyar történelem egyik legnagyobb és legpusztítóbb változása történt: a nemzet több mint felét kitévő és „életfájának törzset adó parasztság” megszűnt, de a magyar irodalom lényegében szó nélkül elment e jelenség mellett, nincsenek megörökítve e folyamat kálváriastációi. Életszerűen szólva hogyan lett a kocsmából bisztró. Csurka szerint csak egyik-másik fiatalabb író, mint például Krasznahorkai László „álmodja újra az elsüllyedt magyar világot, a tanyát, a kocsmát és a benne lévő kisembereket”, ráadásul „szerteindázó hatalmas mondataiban éppen az jelenik meg, amit általában kihagy, sőt talán észre sem vesz a magyar irodalomnak nevezett képződmény: a függetlenség elvesztése, az emiatt a hiány miatt összetöppedt alakok, ez Kraszanhorkai témája. Krasznahorkainak zseniális oldalai vannak” – írja Csurka a méltatásában.

Krasznahorkai két első művében „lázadó” irodalmat művelt, a gulyáskommunizmus kellős közepén dúló szellemi sivárságot és silányságot festette meg hatalmas, apokaliptikus tablókban, ez pedig egyesítette a társadalmi és lélektani, metafizikai üzenetet.

Útvesztő

Azért is idéztük fel Csurka István méltatását, mert Krasznahorkai László azóta Csurka Istvánt alighanem nácinak tartja. Kraszanhorkai ugyanis e kezdeti útról letért valami egészen más irányba. Amint Csurka írta, a „valóság valóság fölöttivé emelésével” kezdte, de egyfajta metafizikus, filozofikus prózára váltott (nagyjából Hamvas Béla esszénovelláinak az irányzata, sokkal keresettebb, mesterkéltebb nyelvezettel), majd az utóbbi években teljesen kiszolgálta a belhoni kulturális elitet, hiszen egyik könyvében (Báró Wenckheim hazatér) a NER-t állítja pellengérre; a nemzetközi kulturális elitnek pedig a legutóbbi Herscht 07769 című regényével udvarolt. Gondoljunk bele, hogy utóbbi könyve 2021 januárjában jelenik meg magyarul, és még azon év októberében már napvilágot lát németül. E regény története a neonácizmus veszélyéről és lélektanáról (?) szól, és egészen véletlenül abban a Németországban játszódik a történet, ahol éppen tör előre az AfD. Krasznahorkai László pályája tehát úgy indult, hogy érzékelte és érezte a társadalom mélylélektanát, ám a Nobel-díj elnyerése előtt már teljesen befalazta magát a nemzetközi kulturális elit elefántcsontgettójába, valóságérzékelése ugyanis csődöt mondott. Érdekes, hogy egy interjúban maga Krasznahorkai arról beszél, hogy például a Seiobo járt odalent című könyvét elutasította egy francia kiadó, mondván, hogy túl ezoterikus, magyarán a nemzeti ízlések meghatározzák regények befogadását, de a Sátántangó vagy Az ellenállás melankóliája „mindenütt megszólalnak”. Aligha véletlenül.

Kultúrosnő-diktatúra

Csurka István méltatásából szeretnék idézni egy hosszabb részletet, mert képszerűbbé válik, amiről fentebb írtam: „Az ellenállás melankóliája című regényének egyik fejezetében Eszterné, a kultúrát szervező, hatalmas altestű asszony városi rendőrkapitánnyal való szeretkezésének éjszakája van leírva. Az ábrázolásban nincs szemernyi durvaság sem, pedig igen kényes testhelyzet van láttatva. Az asszony a művelet előtt felveszi a rózsaszín bébidollját, amit a kapitány úr kedvel, és négykézlábra helyezkedik az ágyon, a rendőr pedig szokás szerint magán hagyja a csizmáját. Aztán az asszony magára maradván kielégült hortyogásba kezd, és a sötétben a sarokból előbújik három patkány, és végtelenül óvatosan befutkározza a kis odút, felmegy az asztalra, és nekilát az ottmaradt fél kenyérnek. Ebből a képből és ebből a jelenetből már nem hiányzik a társadalmi teljesség.” Csurka kiemeli, hogy a kultúrhölgyet igénytelensége és kényszerű lakáskörülményei jellemzik, a város urát a csizmája, de az is kétségtelen, hogy „nem az elutasítás és a részvétlenség hangján van mindez előadva, hanem a legközvetlenebb és legdurvább valóság valóság fölöttivé emelésével, a három szimatoló kis állat képbe hozásával. Az író nem vádol és nem vet meg senkit, hanem mosolyog. És olvasójától, mint a magas irodalomban mindenkor, a magáéhoz hasonló mérvű tájékozottságra számít. A társadalmi viszony- és értékrendszer csak sejthető, kikövetkeztethető. Kultúrosnő odúban, patkányok között, rendőrkapitány csizmával, de a közösség uraként, három patkány az egész együtt majdnem ugyanazzal az apámféle megértéssel, szeretettel, mintha ez is népszínmű lenne. Mégsem az, hanem a Kádár–Aczél-rendszer vidéki életének egyik legtökéletesebb leírása.”.

Még egy könyve van, ami már egyetemesebb témáról szól, de ugyanebből a vidéki környezetből indul ki, és a végítélet ízét hagyja a szánkban. Az utóbbi évtizedben egyre többen érezzük úgy, hogy Krasznahorkai Háború és háború című regényének válságos lélekidejében élünk. E regényének vidéki levéltáros főhőse talál egy titokzatos kéziratot, ami négy férfiról szól, akik a világtörténelem különböző fordulópontjain bukkannak föl, hol Krétán, hol Velencében, hol Kölnben, és mindig menekülniük kell a háború, a rombolás elől. Annyira rabul ejti a szöveg, hogy úgy érzi, neki is menekülnie kell, így jut el a „világ fővárosába”, New Yorkba. De vajon van-e végső menedékhely e földön? Ha igen, akkor ez miben áll, valóságos-e, vagy csak a kultúra utolsó mentsvára marad az elkerülhetetlen apokalipszissel szemben? Az illyési „karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre” a válasz erre a kérdésre. De nevetés nélkül.

Farkasvakság

Mégis, hogyan lehet, hogy az egyik magyar csúcsértelmiségi nem tudja, hogy milyen közállapotok vannak Franciaországban – ha már nyilatkozik róluk? Az egyik magyar hetilapnak adott interjújából idézünk, ebben az újságíró felveti, hogy „szerte a világban terjednek a nacionalista eszmék”. Erre Krasznahorkai azt válaszolja, hogy „mindenhol megtalálhatók, számomra a legmegdöbbentőbb Franciaország. Megáll az ész, hogy az olyan szélsőjobboldali, mint Jean-Marie Le Pen, évtizedeken át a nyilvánosságban maradhatott, és hogy Emmanuel Macron épp az ő lányával, a rasszista miliőt képviselő Marine Le Pennel került a választások előtti utolsó televíziós vitába.”. Érdekes ezt összevetni azzal, amit a Friderikusz-podcastban mondott az apai ágú zsidó származásáról, hiszen e beszélgetés szerint úgy véli, hogy az arabok őt emiatt ab ovo meggyilkolnák. Mármost éppen az a helyzet, hogy Nyugaton az általa szélsőjobboldalinak nevezett pártok védik a zsidóságot – és ebbe a sorba tartozik Marine Le Pen vagy Geert Wilders is, itthon pedig Orbán Viktor. Kertész Imre erre például rájött. Elképesztő, hogy Kraszanhorkai a kor nagy veszélyét a neonácizmusban látja, vagy finomabb formában szólva, a nacionalizmusban. Gondoljunk bele, hogy Michel Houellebecq a klónozás, az emberi halhatatlanság, a társadalmi irracionalitás és ezotéria visszatérését meg a big techkel való találkozását már húsz évvel ezelőtt megírta az Egy sziget lehetősége című regényében. Ez manapság a legforróbb témának számít. Ez látnoki mű. Sajnos Krasznahorkai László az utóbbi évtizedben elvesztette a valóság valóság fölöttivé emelésének vagy a mélylélektani tektonikai mozgások érzékelésének képességét.

Persze lehet mondani, hogy metafizikai síkon Krasznahorkai a világ és az emberi kultúra elpusztíthatóságát nagyon valószínűnek tartja, az ember porhüvelyében ugyanis egyszerre él a rombolás és az építés géniusza – ezzel pedig igazából a múlt század nagy gondolkodóinak örököse (Ortega y Gasset, Emil Cioran, Oswald Spengler). A Népszavának adott interjúban ugyanis kifejtette, hogy „Európa már elhasználta önmagát. De a mai Kína, a mai USA és a mai Orosz Birodalom még egyáltalán nem mutatta meg, mit tud istenigazából a pusztításban. Még előttük van, hogy megtegyék, amitől korábban féltünk, csak most már meg is fogják tenni. A valódi fegyvereknek, a valódi háborúzásnak az évtizedei jönnek. […] A nagy háború bármikor és bármilyen ürügy miatt kitörhet, és ki is fog törni. Ez elkerülhetetlen. Kérded, hogy na, de Európa? Ölbe tett kézzel fogja ezt nézni?! Mégis mi a fenét tehetne? Az európai demokrácia nem akar már hódítani. Már kihódította magát néhány évszázadon keresztül – csúfos történet. Emiatt most már nincs a pályán. Márpedig, aki nem először támad, hanem úgynevezett »védekezésre« óhajt berendezkedni, az be sem nevezhet a futamra.” Ebben többnyire igaza van.

Éppen emiatt kár és szomorú, hogy Magyarországról csak közhelyek jutnak eszébe, azokból is a rosszabb fajták, hiszen ugyanebben az interjúban arról beszél, hogy a ma Magyarországa őt egy jelentéktelen őrültekházára emlékezteti, „ahonnan leléptek az orvosok, és a betegek azt játsszák, hogy ők az orvosok, és a betegek mentek el. Magyarországnak új fővárosa van. Ugocsa lett a főváros. És az ugocsaiak azt a világot építették fel maguknak, ami jobban emlékeztet egy homokozóra, mint egy országra.”. Az Ugocsa alighanem az új Mucsa, a csúcsértelmiségi nyelvjárásban.

Sajnos a mai magyar szellemi elit nincs azon a szellemi színvonalon, mint például Kodolányi Jánosék nemzedéke; nota bene Kodolányi a negyvenes években memorandumot írt, amelyben feltárta az ország kül- és belpolitikai, gazdasági, katonai és kulturális helyzetét, és ezt az igen komoly és helytálló szellemi munkát egyetemi végzettség nélkül teljesítette. Krasznahorkai László fölényeskedésének (valójában tájékozatlanságának) egyik legékesebb példája az idei februári, svéd napilapnak adott interjúja volt, amiben többek között azt mondta, hogy „Orbán és társai most dicsőséges történelmünkről beszélnek. Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak vereségekből áll.”. Amikor pedig szóba került a trianoni trauma, erről is az jutott eszébe, hogy Orbán igyekeznek ebből tőkét kovácsolni, és egy „Vissza Trianont!” feliratú plakát nyomán megállapítja, hogy mennyire tanulatlanok lettek mára az emberek, hiszen Trianon csak egy kastély Franciaországban… A 71 éves író 11 millió svéd korona, azaz mintegy 388 millió forint pénzjutalmat kap az elismerés mellé. A díjátadót hagyományosan december 10-én, Alfred Nobel halálának évfordulóján rendezik meg. Hogy mit mond majd a „székfoglaló” beszédében, abból majd kiderül, hogy milyen irányba megy tovább. Még az is lehet, hogy visszatér a gyökereihez, és ír egy újabb Sátántangót. Kíváncsian várjuk.