Rosszfiú helyett színészikon
A Darvas az Örkényben
A Darvas című előadás nem csupán emléket állít Darvas Ivánnak. Az Örkény Színház stúdiójában Gálffi László érzékenyen idézi fel a legendás művész életét a Lábjegyzetek című önéletírásából származó részletek segítségével. A monodráma egyszerre életrajzi áttekintés, szórakoztató elemekkel kiegészített történelmi utazás, felnövés- avagy fejlődéstörténet és nem utolsósorban a színészmesterséghez és a színházhoz intézett szerelmes levél – méltó ajándék egy legendás előadóművész századik születésnapjára.
Darvas Iván (1925–2007) a XX. század második felének egyik legtehetségesebb, legsokoldalúbb férfiszínésze volt. Filmjeinek hosszú sorában talán a Liliomfi (1954), A tizedes meg a többiek (1965), az Egy magyar nábob (1966), a Szerelem (1971) vagy éppen A Hídember (2002) jelentik a csúcspontokat. Színházi szerepeiről pedig szinte lehetetlen listát állítani – bár ő játszotta Popriscsint Gogol Egy őrült naplója című írásának színpadi változatában, a színészt Molnár Ferenc A testőr című darabjában, Salierit Peter Shaffer Amadeus című drámájában –, hozzáférhető felvételek hiányában így a mai színházkedvelők egy része számára ő már „csupán” egy nagy öreg, akiről illik tisztelettel és elismeréssel szólni, ám arcvonásai egyre inkább a múltba vesznek.
Ezen a helyzeten kíván változtatni az Örkény Színház stúdiójában látható A Darvas című monodráma. Ebben Gálffi László idézi fel a nagy előd alakját, Darvas Iván Lábjegyzetek (2001) című önéletírásából származó részletek előadásával: míg a kötet terjedelme csaknem háromszáz oldal, az előadás szövegkönyve mintegy negyvenet tesz ki.
A darab tartalmazza a fontosabb biográfiai tényeket: Darvas az akkori Csehszlovákiában született, Prágában töltötte a gyerekkorát, többnyelvű környezetben, csak tizennégy éves korában költözött Magyarországra, a szüleivel együtt. A színiakadémiát nem fejezte be, de nem is volt rá szükség: huszonegy éves volt, amikor a Művész Színházat vezető Várkonyi Zoltán szerepet kínált neki.
1956-ban kihozta bátyját, Attilát a börtönből. Fivére ezt követően Nyugatra távozott, ám Iván nem kívánta elhagyni Magyarországot – a számonkérés során három év börtönre ítélték. 1959-ben szabadult, és mert nem léphetett színpadra, évekig egy műanyag fröccsöntő üzemben dolgozott, betanított munkási munkakörben.
Csak 1963-ban folytathatta megszakított színészi pályafutását. Mindeközben háromszor nősült. Első felesége Tolnay Klári, a korszak ünnepelt színésznője volt, aki a börtönévei alatt vált el tőle. A második Házy Erzsébet primadonna. Az élete végső szerelmének mondható Motorcza Irén fotóst az ötödik ikszben járva, 1972-ben vette el.
De a monodráma nem csupán életrajzi vázlat: a néző a címszereplő gondolatait, személyiségét, egyéniségét is megismerheti belőle, nemegyszer igencsak szórakoztató közlések és megnyilatkozások során.
Kiderül például, hogy Darvas Iván kissrác korában moziélményei hatására jó ideig rosszfiú akart lenni: bűnöző, esetleg nemzetközi szélhámos. Hogy ’56-ban a bátyja azzal próbálta rávenni az ország elhagyására, hogy ha nem tart vele, ugyanabban a cellában találja magát, amelyikből őt kihozta.
Hogy ’63-ban egy ügyes és kissé pimasz trükkel győzte meg Aczél Györgyöt – akit egyébiránt bosszantóan korán kelő emberként jellemzett, hiszen reggel fél nyolcra kellett bemennie hozzá az irodájába. A kor kulturális életének irányítója a megbeszélésük során egyszer csak megemlítette: ha jól tudja – márpedig ki tudhatta jól, ha nem ő? –, vannak külföldön rokonai. Elintézheti, hogy a megfelelő útlevéllel kiutazzon hozzájuk. Darvas előtt világos volt, hogy Aczél a Nyugatra disszidált Attilára gondol, mégis úgy tett, mintha félreértette volna. Kijelentette, hogy orosz származású édesanyja révén csakugyan élnek rokonai a Szovjetunióban, de nem szeretne oda költözni, ő magyar színész szeretne lenni! Mire Aczél elnevette magát, és csak annyit kérdezett: Miskolc megfelel? Ilyen előzmények után került Darvas egy időre az ottani színházhoz.
De a darab a közönségnek számos kellemes másodpercet szerző, humoros részekkel együtt sem kizárólag szórakoztat. Drámai vonulatának csúcsa a börtönben töltött évek felelevenítése, közelebbről egy pszichothrillereket idéző párviadal bemutatása, amelynek végére Darvas eljutott odáig, hogy – gyűlölettől mentesen – képes legyen az embert látni az őt a magánzárkában előszeretettel leckéztető, megalázó fegyőrben. Tulajdonképpen e felismerés következtében sikerült fejben-lélekben kiszabadulnia alávetett helyzetéből, és elkerülnie, hogy összeroppanjon.
És hogy mivel sikerült mindezt elérnie? Szakmai alapú öntrenírozással. Észlelte ugyanis, hogy az őr egyenruhájába beleivódott a káposztaszag, és ebből az apróságból kiindulva képes volt megérteni és felépíteni magában a karaktert – csaknem pontosan ugyanúgy, mintha egy szerepről és a rá való felkészülésről vagy egy karaktertanulmány elkészítéséről lett volna szó.
De persze a darabban több, a színészmesterségre tett utalás, a színházi és filmes léttel kapcsolatos mozzanat is szerepel. Például az, hogy ’56 előtt a hírhedt karhatalmi rendőrség, az Államvédelmi Hatóság egyik tisztje faggatta a bátyja ügyében. Darvas felismerte, ki látható az irodájában függő portrén, és erre megjegyzést is tett. A tiszt kissé meglepve megkérdezte tőle: tudja-e, ki az illető? Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij, a szovjet politikai rendőrség vezetője, felelte szabatosan Darvas, hozzátéve: éppen őt játssza ma este. Fél óra múlva kezdődne az előadás, amelynek kezdetére e beszélgetés miatt nem fog tudni odaérni, így bizonyára elmarad. A tiszt erre félbeszakította a kihallgatást, és Darvas az ÁVH által biztosított autón érkezett a színházhoz, hogy felléphessen A Kreml toronyórája című – mára méltán elfeledett, ám a maga korában Lenin-díjjal jutalmazott – szovjet propagandadarabban.
A Darvas tehát a színészmesterséghez írott szerelmes levélként is felfogható, nem kis részben azért is, mert két kitűnő színész lelke olvad egymásba benne. Gálffi László oldottan, természetesen, sztárallűröktől mentesen idézi fel Darvas Iván alakját, teljes egészében bejátszva a stúdiószínpad viszonylag szűk terét.
A néző így minden további nélkül át tudja magát adni az előadás által megteremtett szituációnak: egy általa nagyra tartott ember megtiszteli azzal, hogy másfél órát juttat neki az életéből, aminek során – gyakorlott történetmondóként, profi szórakoztatóként – mesél magéról ezt-azt. Gálffi átlényegülése olyannyira teljes, hogy a befogadónak ezek után ez a színházi este is eszébe fog jutni, ha Darvas Ivánról van szó.
Vagyis: a monodráma méltó megemlékezés egy nagy színészre, továbbá szórakoztató anekdotákkal kiegészített történelmi utazás; megkapó felnövés- avagy fejlődéstörténet egy kezdetben kissé könnyelmű – de az életet mindenképpen könnyen vevő –, bohém fiatalemberről; valamint a színház ünneplése, szóval és tettel egyaránt.
