Igazából nem is annyira esszékről, mint inkább egy sajátos sebeőki műfajról van szó, amelyet talán esszé-novellának nevezhetnénk. Ezek a természettudományos ihletettségű, aforisztikus jellegű, szépirodalmi köntösbe bújtatott és szómágiával elvarázsolt, metaforákkal és allegóriákkal, paradoxonokkal és axiómákkal fűszerezett, egyszer humoreszkbe, másszor groteszkbe hajló ismeretterjesztő írások azonban a steril bölcselkedés helyett sokkal inkább az aktív gondolatébresztést szolgálják. Nem véletlenül. Az önmagát „konfliktuskerülő forradalmárként” meghatározó író nagy fába vágta a fejszéjét – ami persze esetében túlságosan is profánul hangzik, merthogy éppen az ellenkezőjéről van szó. A fejszét fogó emberi kezet lefogva, az oneida indián hagyomány nyomán ő a bioszféra ombudsmanja kíván lenni, „akinek a feladatköre: nem akarni, amit az ember akar, a bioszféra képviseletében, az emberért”. Ha ugyanis valaki esetleg nem vette volna még észre – és a jelek szerint sajnos ez a többség -, javában tart az „ökoholokauszttal” súlyosbított harmadik világháború, amelyet az emberiség indított a természet ellen. „Mindaz, amit humanizmus néven ismerünk, nem egyéb, mint az ökológiai törvényszerűségek elleni szüntelen, szakadatlan küzdelem”, ami pedig a környezetvédelmet illeti, az „csak szépségtapasz az ökoholokauszton”. Éppen ezért a természet, „az egyetlen igazi másként gondolkodó” érdekében Sebeők János kész a végsőkig is elmenni – gondolati síkon legalábbis mindenképp. Könyve egyfajta ultimatív ultima ratio, amelyben vakok között látóként arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy ökológiai szempontból immáron bekövetkezett a Carl Schmitt-féle Ernstfall (vészhelyzet), hiszen „2000-ig a valaha létezett őserdők fele elvész, a létező fajok egyharmada megsemmisül” és „az erdők kivágása miatt naponta legalább egy madár-, emlős- vagy növényfaj vész el örökre”. Mindez szerinte persze akár törvényszerűnek is mondható, elvégre „nincs olyan hely a Földön, ahová emberi kéz már ne tette volna be a lábát”. Nem is csoda, mert annyian vagyunk, „mintha már feltámadtunk volna” – „százötvenmillió többlete van évente az emberiségnek”. Mivel az erdők sorsa különösen aggasztja, Sebeők meghirdeti az ökumenikus „fa-irredentizmust”, azzal a jelszóval, hogy „csonka fa nem fa, egész fa, mennyfa”, és egyúttal teljes joggal teszi fel a csöppet sem költői kérdést, hogy t. i. „az ágtördelő turista vandál, a gépfűrészes fanyűvő pedig erdész?” Ezek után szinte magától adódik a rezignált paradoxon: „Íme, eljött hát a kor, amikor a szelídeké a Föld. Piroska fölfalta a farkast”, valamint a provokatív felvetés: „Létezik-e ökológiai evangélium? Krisztusok-e az általunk a haladás oltárán feláldozott fajok?” Az ilyesféle markáns gondolati nonkonformizmussal, és azzal, hogy az önháziasított emberiséget kritizálja és a vadságot kéri rajta számon, egyenesen nietzschei húrokat penget. Miközben a domesztifikált ember „Isten hű kutyájaként nyüszít ma is”, addig az anyagi világ, illetve a pusztán anyagként kezelt természet ebek harmincadjára kerül. Pária a matéria – mondanánk amúgy sebeőkösen. „Amióta emberi világ a világ – fényeskedjék neki, azóta csak szűköl az anyag. Meglehetősen kevés hely illeti. Az inmaterializáció, a transzcendencia, a spirituálé, az universalia és az úrhatnámság Sínai-sárga sivatagában epizodarikus efemerségűek a rögszerűbb oázisok.” Pedig a hitállam és a nemzetállam után most már ideje lenne túllépni az emberállamon is, hogy megteremhető legyen az élhető jövő kategorikus imperatívuszának számító bioszferikus állam, „melyet az ember s a vele kisebbségként együttélő többi faj közti szövetség hoz létre, s jellemez legmagasabb rendű, kölcsönös közérdek gyanánt”. Hogy mindez ma még csak utópia? Lehet. De a megoldások mindig utópiaként fogamzódnak meg. Pontosabban szólva intuícióként egy-egy merész agyban, és csak addig maradnak utópiák, ameddig meg nem valósulnak. A merész agyaknak sohasem volt könnyű dolguk, és ezzel Sebeők János is tisztában van. „Jézus bölcs volt. Boldogok a lelki szegények. Ő tudta, hogy a lelki szegények boldogok. Övék a mennyek országa. De uram, mi lesz a lelki gazdagokkal? Övék a pokol. Pokolra kell azoknak menni, miképpen a mennyben, azonképpen már itt a Földön is. A társadalom csak a leszakadók, a szakadékba tartók alá feszít úgymond és úgy-ahogy szociális hálót. Azok alá feszítenek hálót, akik már leestek. De ki feszít szociális hálót Ikarusz alá? Az alá, aki még szárnyalna?” Irgalom tehát az egészségeseknek, az aktuálisan épp erőseknek, a boldogoknak, a normálisaknak, no és persze a zseniknek és a nagy IQ-júaknak is. „Mert istenuccse, irgalomra szorul agyunk.” Azok számára viszont nincs irgalom, akik az írót a jelenleg érvényes ideológiai koordinátatengelyen akarják elhelyezni. „Se nem jobboldalon, se nem baloldalon, hanem a frontvonalon”, mondta a saját pozíciójáról Herbert Gruhl, az egykor Klages, Jünger és Heidegger által koncipiált mélyökológia jeles képviselője, és valahol Sebeők János is ott van, vagyis a frontvonalon: a természetvédelem frontvonalán. Afféle nolens volens nietzscheánusként, aki időnként ugyan igyekszik elhessegetni a sils-mariai látnok árnyát, de mindhiába.

Űzd el a természetet, vágtatva jön vissza! (In abstracto mindenképp, és remélhetőleg in concreto is.) Persze nem árt, ha mi is segítjük visszatérni. Az elsősegély módszere tekintetében pedig olvassuk Sebeőköt, hogy szava ne maradjon pusztába kiáltott szó.

Mert csak az erdő visszhangzik.