A fekete rokokó festője

– A nyolcvanas évek második felében, az avantgárd utáni új szellemi identitáskeresés, az új szenzibilitás időszakában járt a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Ha visszatekint az akkor készült munkáira, mennyire mások, mint azok, amelyeket most látunk a falakon?

– Van olyan a képem, ami ugyan még a főiskolán készült, de akár most is ki lehetne állítani, ebben az anyagban is megállná a helyét. Mert ha megnézném azokat a vásznakat, biztos, hogy magamra ismernék, jóllehet többnyire elégedetlen voltam velük. Leginkább talán azért, mert a főiskolát az alkalmazott grafika szakon kezdtem, és a rajzolás olyan jól ment, hogy lopkodták a rajzaimat. Amikor azonban két év után átjelentkeztem, és elkezdtem festeni, nem igazán volt sikerélményem. Ugyanakkor nagy szerencsém volt, hogy Dienes Gábor osztályába kerültem, aki, bár egy órán belül már ki akart rúgni, mert összeszólalkoztunk a Rózsa presszóban, végül nagyon jó barátom lett, mindenben támogatott, hagyta, hogy azt csináljam, amihez kedvem van. Én pedig így is tettem, nem foglalkoztam a többiekkel, azzal, hogy mit csinálnak.

– A festészethez fontos a biztos rajztudás?

– Nem azt mondom, hogy elengedhetetlen, hiszen vannak fakezű, de közben nagyon jó festők. Ilyen például Cézanne, aki nem biztos, hogy meg tudott volna rajzolni egy normális aktot, de nem is ezért szeretjük. Ezzel szemben én úgy éreztem, amíg nincs meg a magabiztosságom a rajzban, nem tudok elkezdeni festeni.

– Hogyan és mikor talált rá erre a „fekete rokokónak” nevezett szürreális világra?

– Foszlányokban mindig is fel-felbukkant, ám a címadást tulajdonképpen egy kényszer szülte. Jean-Michel Devésa francia irodalomtörténésszel próbáltam beszélgetni, mielőtt megírta volna az egyik könyvem előszavát. Ő egy kicsit tudott angolul, én még annyit se, így nagy dilemma volt, hogyan tudom körülírni, elmagyarázni neki a művészetem lényegét. Végül a „black rococó”-nál maradtunk.

– De mitől fekete ez a rokokó?

– Mivel a rokokó a drámát nagyon messziről elkerülte, így a stílusirányzatról mindenkinek a földi élet örömei, a könnyedség, egy selyembe burkolt, önfeledt világ jut eszébe. De mert ez a rokokó életérzés nagyon távol áll tőlem, az izgatott, hogy ezt a szépelgő világot hogyan lehetne ütköztetni a hamvadással, az elmúlással, majd a két végpontot egy képben összesűrítve megjeleníteni. Éppen ezért a képeim kortalanok, nem lehet beilleszteni őket sehova, pláne nem a rokokó világába. Bár kétségtelenül hatott rájuk, az volt a kiindulópontjuk, ám azt, hogy végül hova érnek, soha nem lehet tudni.

– Értsük ezt úgy, hogy amikor ott áll az üres vászon előtt, nincs konkrét terve arról, hogy mi is kerül majd rá?

– Konkrét tervek nincsenek, csak egy homályos elképzelés, ami végül szinte biztos, hogy nem valósul meg. Először csupán foltok, vonalak és színek vannak, aztán egyszer csak jön valahonnan a déjá vu-érzés, hogy az alakuló képen megjelenő hangulatot már láttam valahol, és ösztönösen elkezdek arrafele menni. Közben azonban el is ronthatom, ám egy-egy elrontott vonallal kinyílik egy új ajtó, kezdődik egy újabb történet, egy újabb kaland. De éppen ez az, ami szórakoztatóvá teszi a festést! Ha tudnám előre, hogyan néz majd ki végül a vászon, megölné a lelkem. Kell az izgalom, hogy bármelyik pillanatban bármi történhet! Ez órási szabadság, de óriási kínlódás is egyben, hiszen van, hogy nehezen adja magát, hiába csinálom, hónapokig nem történik semmi. Ez az egyik oka, hogy legalább-nyolc tíz képen dolgozom egyszerre. Így van ideje pihenni a szememnek és az agyamnak, hogy amikor visszatérek egyhez-egyhez, könnyebben meglátom rajta a hibát. Előbb vagy utóbb, de végül összeáll a kép, akkor ráírom a nevemet. Ezzel persze még nem engedem el teljesen a kezét, hiszen van olyan, amelyiknek a teteje is alá van írva, mert időközben megfordítottam és átkentem.

– És van olyan is, amelyet megsemmisített…

– Több is. Egy évvel ezelőtt körülbelül harminc-negyven képet aprítottam fel, mert amikor felszámoltam a szentendrei műtermemet, szelektálni kellett. Nézegettem a képeket, melyek azok, amelyeket kiállítanék vagy esetleg később átkennék. Azokat, amelyek egyik skatulyába sem fértek bele, kidobtam, de előtte olyan apróra vágtam, hogy később még véletlenül se lehessen őket összerakni! Ez most egy szerencsés kiállítás, mert egyelőre nem érzem, hogy bármelyik képet is át kellene kennem. De nem tudom, hogy öt év múlva ugyanígy látom-e. Próbálok minél jobb képet festeni, de van, amikor elrontom, és sokkal rosszabb lesz. Viszont ha valamivel nem vagyok elégedett, idegesít.

– Mikor elégedett, mitől lesz „jó” egy kép az ön számára?

– Amíg van bennem egy belső hiányérzet, dolgozok rajta. Mert lehet szakmailag bármilyen jó, lehet bármilyen szépen megfestve, addig nincsen készen egy kép, amíg hiányzik belőle az a valami, amitől a holt anyag élővé válik, amitől a festék elkezd levegőt venni. Fogalmam sincs, hogy ez végül mitől következik be, de ráismerek az emlékeimből, az álmaimból, tudom, hogy láttam már valahol. Régebben sokat álmodtam, sokszor ugyanazt a helyszínt. Volt, hogy hajnal kettőkor felugrottam, elkezdtem festeni, nehogy elfelejtsem. És bár nagyon pontosan ismertem már ezt az álmaimban létező várost, sosem sikerült megfestenem. Rájöttem, hogy direktben sosem fog menni. De amikor nem is gondoltam rá, egyszer csak ott volt előttem!

– Minden képhez tartozik egy emlék vagy egy történet?

– Elég sokhoz. A kiállításon itt van például a 21 gramm című munkám, amelynek háttere egy 1907-es kutatás, amelyben egy amerikai orvos, Duncan MacDougall mérleget tett a haldoklók ágya alá, és megállapította, hogy a testek a halál beállta után 21 grammal könnyebbek lettek. Ő ezt azzal magyarázta, hogy ez a lélek súlya. Vagy ott van a sarokban az Eurüdiké. Mindig is érdekelt, hogy miért mindig Orpheuszról hallunk, miért csak őt ábrázolják? Pedig Eurüdiké volt az, aki megjárta Hadész birodalmát, és engem az ő nézőpontja érdekelt, az, hogy mit csinált ott. Persze vannak olyan képeim is, amelyek mögött nincs konkrét történet, csupán egy-egy hangulat.

– A hangulat a színeket is meghatározza?

– Alapvetően igen, ugyanakkor azt gondolom, hogy mindegyik szín szép, ami persze attól is függ, hogy milyeneket teszek egymás mellé. De ha a kedvencemre kíváncsi, a kéket választanám, számomra az az egyik legsejtelmesebb, leglégiesebb, így ha most körbenézünk a kiállításon, látjuk, hogy mindig van belőle valahol! Egy-egy önálló kiállítás egyébként is mindig tanulságos a számomra, mert meg tudom nézni, hol is tartok. Most például azt látom, hogy újra megjelentek azok az egyedülálló figurák, amelyek egyszer ugyan már voltak, de utána tíz évig teljesen eltűntek, elkezdtem a felhőkkel foglalkozni helyettük. De nem úgy, hogy felnéztem, és a földről vizsgáltam őket, hanem köztük voltam, ott gomolyogtak körülöttem. Akkor ködös, homályos vásznak születtek, most azonban e kettő találkozott: a képekre visszakéredzkedtek a figurák, akik azonban már nem statikusan állnak valahol, hanem oldottabban lebegnek a felhők között.