– A magyar művészek közül miért éppen önre esett a rendezők választása?

– A Club Alpha kereste meg itthon a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségét, hogy ajánljanak egy alkotót a bécsi kiállításra. Ők engem választottak, talán azért, mert a közelmúltban nagy sikere volt a Vigadó Galériában megrendezett kiállításomnak. A budapesti és a bécsi tárlat rendezői elve azonos volt, vagyis magas fagerendákra és faoszlopokra helyezték fel a munkáimat. Ezek a felemelt tárgyak igen jól illeszkedtek a Parlament oszlopaihoz, kiemelkedtek az érdeklődők sokaságából.

– Az esemény művészi rangja is vonzotta az osztrákokat, amit jól mutat, hogy igen magas rangú politikusok köszöntötték a kiállítást.

– Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy a megnyitón az unióhoz csatlakozó országokat és bennünket, művészeket köszöntött és beszédet mondott Andreas Khol, az osztrák nemzetgyűlés elnöke, Benita Ferrero-Waldner külügyminiszter, Maria Rauch-Kallat egészségügyi miniszter, aki egyben a nők ügyeinek is minisztere és Isabella Ackerl, az Alpha Club elnöke. A külügyminiszter asszony külön kiemelte, hogy a nők kitartó szervezőkészségének és a művésznők vállalkozó kedvének köszönhetően most először kerül sor a Parlamentben ilyen művészeti rendezvényre.

– Önnek ugyan már sok kiállítása volt itthon és külföldön is, de ez a tárlat a csatlakozás szempontjából volt különleges. Hogyan készült rá, hogyan fejezte ki az unióhoz és a magyarsághoz kapcsolódó gondolatatit?

– Az elképzelésem az volt, hogy egy Európát jelképező szalagot a magyar zászló színeivel fűzöm össze, s azt a legmagasabb faoszlopomra tűzöm fel, a lebegő porcelán alá. Az külön nagy élményt jelentett, hogy elvittem és bemutattam a magyar fát és a magyar porcelánt, amelyek így együttesen nemcsak a természet tavaszi újjászületését jelképezték, hanem egy kis ország bizakodását és jövőbe vetett hitét, a gondolatok szabad szárnyalását. Munkáimmal vissza akartam csalogatni az embereket a természetbe, oda, ahol egy kis időre minden rosszat elfelejtünk, ahol rácsodálkozhatunk a természet elmúlására éppúgy, mint az újjáéledésére. Ez az a hely, ahol nem zavarnak az élet zajai, ahol feltöltődhetünk, megtalálhatjuk a nyugalmat, a harmóniát és a csendben egyedül lehetünk Istennel.

– Válaszából is látszik, milyen sokat ad a részletekre, hogy képesek legyenek megteremteni a művészi mondandók összhangját.

– Szerintem az a legfontosabb, hogy az élet különböző helyzeteiben az ember helyesen döntsön, és ne dőljön be a felszínes dolgoknak, legyen kitartó, de ne mondjon le a folyamatos megújulásról. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak Márai Sándor üzenetét: „Az író, a művész, a zeneszerző, az alkotó tehetségű ember egyetlen elégtétele, hogy magával viszi az öregségbe a munkáját (…), az alkotó erejű ember éppen az öregségben talál új ösztönzést, megleli munkája mélyebb vagy magasabb értelmét.”

– Miért beszél öregségről ön, aki talán legszebb, legintenzívebb alkotói időszakát éli?

– Remélem, így van, de életemnek már nagyobb felét leéltem, negatív és pozitív élményekkel együtt, de a rosszban is mindig megtaláltam a jót, a kiutat, ami nekem szárnyakat adott.

– Mit vár ön művészként az európai uniós csatlakozástól?

– Azt szeretném, hogy ebben a nagy közös Európában soha ne kelljen megalkudnunk, soha ne kelljen lemondanunk magyarságunkról, hitünkről, és büszkék lehessünk kultúránkra, nyelvünkre, himnuszunkra. Kívánom, hogy ne sorvadjon el a tehetség, és soha ne kelljen szégyenkeznünk. Ezért aktuális és fontos ma is a tedeum, amelyet kislánykorom óta szeretek énekelni az év végi hálaadáskor, éppúgy, mint húsvét ünnepén: „Kegyes szemed legyen rajtunk, Te Benned van bizodalmunk, Te vagy, Uram, én reményem, Ne hagyj soha szégyent érnem!”