A fémzene szolgálatában

– A mostani alkalmat nevezhetnénk a Lacik párbeszédének is. Tényleg: gyakran összekevertek titeket közös főszerkesztésetek évtizedei alatt?

Lénárd László: – Amikor először jártunk munkaügyben a dortmundi Metal Hammer-szerkesztőségben, a Sony Music későbbi igazgatója, jelenleg a Mahasz elnöke, Szűts Laci is velünk tartott. Képzelheted, mi volt ott! A németek teljesen ki­akadtak, mindenki László volt. Kettőnket is gyakran összekevernek a mai napig. Sokan úgy szólítanak meg, hogy mi újság, Cselő?

Cselőtei László: – Kezdetben ritkán bukkantunk fel televízióban, ezért az arcunkat sem igen ismerték. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy egyikünk sem különösebben társaságra nyitott, közösségi ember. Elmászkáltunk ide-oda, írtuk a cikkeket, de leginkább az aláírásunkból derült ki, melyiknek ki a szerzője. Nem csoda, hogy ha felbukkantunk egy-egy koncerten, csak azt tudták biztosan, hogy itt a Laci!

– Hol ismerkedtetek meg?

CSL: – A gimnáziumban. Ajánlottak nekem egy srácot, Lénárd Lacit, azzal, hogy nagyobb metálrajongó még nálam is. Összefutottunk a folyosón, azóta folyamatos a kapcsolat.

LL: – Cselőre úgy emlékszem, hogy mindig jött a rajztáblával, mappájával, nagy paksamétával. Furcsa ruhákban mászkált, szőrmellényben, – nyilván felfigyeltem rá. Lehettünk az iskolában vagy öten, akik a heavy metal iránt érdeklődtünk, el sem kerülhettük volna egymást. Nekik egyébként már zenekaruk is volt akkoriban.

– És miért éppen a rock, a metál?

CSL: – Mindig imádtam a zenét. Készült rólam néhány fotó, ahogyan három-négy évesen állok a rádió előtt, szigorúan feltartom a mutatóujjamat. Fiatalon az ember mindenfélét hallgat, a fordulópontot viszont az jelentette, amikor 1978-ban átköltöztünk ide, a Fadrusz utcába. Dolgozott nálunk egy festősrác, hozott magával magnót, kazettát, munka közben Beatrice-koncertet hallgatott. Nyilván valamilyen kalózanyag lehetett, Feróéknak akkoriban még nem jelent meg lemezük. Nekem az nagyon tetszett, onnantól kerestem a gyors, keményebb hangzású dalokat, zenekarokat.

LL: – A rádióban már a hetvenes évek derekén hallottam Sweetet, Black Sabbathot, Deep Purple-t, Led Zeppelint. A családon belül kölcsönkaptuk a Jézus Krisztus Szupersztárt, és beszereztem egy Rolling Stones-lemezt is. Hetedikes korunktól már szűkítettük a nadrágot, majd szembejött a műfaj a csillebérci úttörőtáborban, ahol a Piramis játszott nekünk. Emlékszem, szét is szakadt a gatyám, úgy mentem haza, magamban elégedetten nyugtázva, hogy igen, ilyen a jó koncert.

CSL: – A Magyar Rádióban tényleg játszottak hébe-hóba rockzenét, de híre ment, hogy a Szabad Európában Cseke László még többet ad le. Nosza, rákattantunk a Szabad Európára az öcsémmel! Az adást persze zavarták, ettől viszont a dalok még keményebbek, karcosabbak lettek. Esküszöm, később, amikor stúdióminőségben meghallgattam ugyanazokat a számokat, kifejezetten hiányzott a Szabad Európá-s fémes, durva alapzaj.

– Hogyan ért el hozzátok a brit heavy metal új hulláma, a Judas Priest, az Iron Maiden, a Saxon, a Motörhead 1980-ban? Megkülönböztettétek a hard rocktól, felismertétek, hogy valami új kezdődik?

LL: – Akkoriban magyarzenepárti voltam. Szentháromságom: P. Mobil, Beatrice, Hobo Blues Band. Jártam is a zenekarok után, ha olykor kitiltották őket innen-onnan. Amikor a Beatricét ellehetetlenítették, majd megszűnt a zenekar, a magyar rockzene valahol véget ért számomra. Legalábbis ezt éreztem akkor. 1981 nyarán Németországba mentünk családi Trabantunkkal, minden lemezbolt tele volt az Iron Maiden aktuális Killers lemezének reklámjával. Őket akkor már nagyon szerettem. Hoztam újságokat, más metállemezeket is, onnantól kezdve nem volt megállás. Érződött, hogy valami új kezdődött. Hozzáteszem, nem mindenki értette meg a brit új hullám jelenségét, emlékszem, egy hazai kritikában a Deep Purple alapján igyekeztek levezetni az Iron Maiden zenéjét.

CSL: – Én nem voltam akkora koncertfanatikus, inkább a külföldi zenéket hallgattam. Persze, jártam bulikra Lacival, másokkal is, figyeltem a feltörekvő új bandákat is. Amikor a brit heavy metal új nemzedéke megjelent a színen, rögtön éreztem, hogy ez sokkal keményebb zene, a bőrös-szegecses megjelenés is nagyon tetszett. Jött a Motörhead, jött a Venom, elmaradtak a billentyűk, elragadott az erős sodrás, a markáns stílusjegyek. A hard rock és a heavy metal onnantól párhuzamosan futott az életemben, mindkettőt szeretem a mai napig.

– Kereken harmincöt évvel ezelőtt, 1986-ban megszületett az első magyar heavy metal fanzine, a Metallica Hungarica, amely Kelet-Európában is az első volt. Milyen helyzetben volt ekkoriban Magyarországon a műfaj?

LL: – Világhírű előadók már jártak hazánkban, látszott, hogy óriási az igény a keményebb zenére. Mi késésben voltunk, Cselőt elvitték katonának, engem is, lekötött az egyetem, a munka, ugyanis nem nappalira jártam. Elvesztettünk másfél-két évet, mert hozzáteszem, ha lehetőségünk adódott volna, korábban is belevágunk az újságkészítésbe. A nyolcvanas évek első felében a hazai színtéren már megágyazott a heavy metalnak a Stress, a Pokolgép és néhány más zenekar. Addigra már léteztek külföldi szaklapok is, 1981 óta a Kerrang, később a Metal Hammer, de más magazinok is, mi is szerettünk volna magyar sajtót a műfajnak. Belevágtunk.

CSL: – Nem klasszikus újságíróként, hanem kívülállóként csöppentünk az egészbe. Az első néhány szám után mondogatták is nekünk, hogy tessék, itt vannak a lelkes fia­talok, a kis amatőrök! Tény, hogy kezdetben akadtak gyermekbetegségek, de aztán jól belejöttünk.

– Akkor is, ma is úgy tűnik, hogy a Metallica Hungaricák nagyon naprakészek voltak. Honnan szereztétek az értesüléseiteket, hogyan jutottatok hozzá a külföldi sajtóhoz, új lemezekhez?

LL: – Erről könyvet lehetne írni. Eleve mindketten újságmániások voltunk. Cselő sci-fiben nyomult, borítókat rajzolt, én pedig minden lapot megvettem, amiben szó esett zenéről. Olvastam a Világ Ifjúságát, a délvidéki Képes Ifjúságot, a Pesti Műsort azért a három oldalért, ami fontos volt számunkra. Jártam könyvtárba, beszereztem és elolvastam a Mozgó Világot is a Beatrice-interjúért, pedig egyébként nem igazán érdekelt volna. Rettentően bosszantott, hogy a külföldi sajtóhoz nem jutunk hozzá, ezért mindig megbíztunk valakit, aki nyugatra ment, hogy hozzon nekünk rockújságot! Eleinte kamionosok szállították a Kerrangot és a Metal Hammert, utána előfizettem. Ebből valutaüzérkedési büntetőügyem támadt, mert a srác, akivel kiküldtem a pénzt, megbukott a határon, és az én adataimat diktálta be. Maszek lemezboltba is jártunk, igaz, hogy a lemezeket borzasztóak drágán adták, de az ember csencselt jobbra-balra, mindent beszereztünk, ami érdekelt bennünket. Igazi békebeli vadászat volt!

CSL: – A szüleinket is nyúztuk, hogy hozzanak nekünk újságot, lemezt. Apám a munkája miatt elég gyakran járt nyugatra; ha Svájcba vagy Németországba utazott, részletes listát adtam a kezébe. Figyeltünk a kommunikációs csatornákat is. A Kerrangban például mindenféle európai országból kerestek levelezőpartnereket, írtunk nekik, ebből máig tartó kapcsolatrendszer épült. Olyan zenékhez, demókhoz is hozzájutottunk így, amelyek másként beszerezhetetlenek voltak. Persze, mi is küldtünk ki magyar zenéket, Piramist, P. Mobilt, Eddát, nekik pedig az volt a kuriózum.

LL: – Nagyon foglalkoztatott minket, hogy ne csak nyugaton, de Kelet-Európában is találjunk partnereket, barátokat. Igazából csak a lengyelekkel sikerült együttműködnünk. Arrafelé virágzott a rockzene, máshol nem annyira. Kolozsváron például hiába kutattam metálpólósok után, a diktatúra kellős közepén nem találtam senkit. Csehszlovákiában is akadtak rockerek, de nem olyan fanatikusok, mint a magyarok és lengyelek.

– A Metallica Hungaricából aztán kinőtt a Metal Hammer magyar kiadása.

CSL: – A németek olyan műhelyeket, újságírókat kerestek Európa-szerte, akiknek már volt kapcsolatrendszerük, infrastruktúrájuk, hogy ne a nulláról kelljen felépíteni a szerkesztőséget. Így kerültünk mi is képbe. Előttünk néhány országban, Hollandiában, Görögországban, Olaszországban, Angliában a Metal Hammer már együttműködött fanzine-okkal. 1988-ban egy lemezkiadón keresztül megismerkedtünk a Metal Hammer kiadójával, akit érdekelt a kelet-európai terjeszkedés, végül megszületett a lap magyar kiadása.

– Izgultatok-e, amikor valódi világ­sztárokkal kellett interjúzni?

LL: – Az első nagy világsztár, akivel interjúztunk, James Hetfield a Metallicából 1987-ben. Igaz, előtte találkoztunk másokkal is, például az Iron Maidennel a szállodájuknál. Nagyon lámpalázas voltam. Emlékszem, annak idején szívdobogva szólítottam meg Hobót is az FMH-ban, alig tudtam beszélni, olyan tisztelet élt bennem iránta. Hetfielddel egyébként Lengyelországban találkoztunk, megsúgták nekünk, hogy a zenekar melyik szállodát választja. Nosza, mi is oda foglaltunk szobát! Rajtunk kívül egy csomó lengyel metálos, kőkemény arc is ott lakott, ők is figyelgették az isteneket, hátha leesik egy morzsa nekik. Szerencsére mi angolul is tudtunk, előnyben voltunk. A koncertek utáni közös mulatozás csak nyomokban maradt meg, de tetszett nekik a lapunk, és hát óriási volt először élőben látni a Metallicát. Pláne személyesen is találkozni, együtt lógni velük.

– Ki volt a legszimpatikusabb sztár, akivel valaha találkoztatok?

CSL: – Szerintem mindkettőnknek ugyanaz a személy jutott eszünkbe: Ronnie James Dio, a Rainbow és a Black Sabbath néhai énekese. Bécsben találkoztunk vele 1994-ben, másfél órát beszélgettünk. Dio végig nagyon figyelt, mindenre kifejtősen válaszolt. Megkérdezte a keresztnevünket is, később hallottuk, hogy akadt riporter, akit évekkel később a nevén szólított meg.

– És ki volt a legkellemetlenebb alany?

LL: – Őszintén mondom, senki. A profi zenész tudja, hogy az interjúra időt kell szakítania, tudja, hogy most az a feladata, hogy válaszoljon a kérdésekre.

CSL: – Az internet előtti világban a reklám, a promóció sokkal körülményesebben zajlott, mint manapság. A menedzsmentnek ugyanolyan fontos volt a sajtómegjelenés, mint az újságírónak. Előfordult, hogy a lemezkiadó intézte az interjúkat. Itt, a Fadrusz utcában, a lakásomon is akadt olyan eset, hogy a vonal másik végén egyszerre csak megszólalt egy hang angolul: „Hi, László, itt Geezer Butler beszél a Black Sabbathból!” Mondjuk, akkor azért nagyot néztem.

– Másképp tekintettek minket a nyolcvanas évek második felében, a rendszerváltozás idején azért, mert Európa keleti felén élünk? A nagy turnék, a világsztárok addig elkerültek minket, gondolom, újdonságként hatott, hogy élünk, létezünk.

CSL: – Szerintem érdekesnek találták a térséget és az itt élőket. El voltunk zárva az ő nyugati világuktól, és piacot is akartak szerezni. Hegedűs László koncertszervezőnek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a semmiből valutakeretet teremtett, s hogy valódi világsztárokat, például a Nazarethet ide tudta hozni a nyolcvanas évek elején, közepén.

LL: – Amikor a Helloween idejött 1987-ben, nagyon meglepődtek, hogy ennyien kíváncsian rájuk. Otthon nagyobb csarnokokban játszottak, itt pedig a Kisstadion fogadta őket telt házzal. Magyar turnét csinált a Running Wild és a Saxon is. És bár a cucc néha rosszul szólt, mindenki nagyon élvezte a bulikat, a zenekarok és a magyar közönség is. Egy-két évvel korábban el sem tudtuk képzelni, hogy ezeket az együtteseket valaha élőben látjuk itthon.

– A kilencvenes években némileg alábbhagyott a heavy metal iránti érdeklődés, újabb stílusok, műfajok jelentek meg. Titeket hogyan érintett, hogy megszületett a grunge, a nu metal és a többi újdonság?

LL: – Ezt az időszakot erőteljes main­stream nyomásként éltük át. 1992-től hiába mutatta a metál lényegét néhány nagyon tehetséges zenekar, a fő irányvonalat már másfelé szabták. Szerencsére Magyarországon mindig két-három éves késében vagyunk a nyugathoz képest, vagyis mire nálunk fújni kezdtek az új szelek, kint már újra megjelentek klasszikus metálzenekarok, mint az In Flames, a HammerFall, amelyek ezt a sulykolt divatváltást ellensúlyozták. Amíg korábban a kiadókkal azonos ízlés alapján dolgoztunk együtt, ekkoriban furcsa, alternatív zenéket, college rockot kezdtek nyomni. Nyilván megkapó, ha feltesznek egy zöld békát a lemezborítóra, hogy tessék, itt az új rockszenzáció, de minket ez azért nem igazán győzött meg. Pár év után aztán levonult a hullám.

CSL: – Én ezeket az új zenéket egyszerűen nem szerettem, és kész. Nem szerettem a hangzást, a közvetített üzeneteket. Sajnos, az újságban nekünk is alkalmazkodnunk kellett. Országos magazinként nemcsak a kedvenceinkről, de olyanokról is írnunk kellett, akik megfelelnek a nemzetközi trendeknek. Nehéz időszak volt, a metál egy időre szitokszóvá vált. Aztán túléltük ezt is.

– Ha manapság koncertre megy az ember, a régi időkkel ellentétben nemcsak fiatalokat látni, de több nemzedék is együtt van.

LL: – Amikor először jutottunk el nyugati koncertre, nagyon tetszett nekünk, hogy öregeket is látunk. Itt, Magyarországon valóban csak fiatalok jártak élő metálra, de mondjuk Németországban az öreg rockerek is kiballagtak az új bandákra. Megkapó volt, ahogyan Németországban és Ausztriában a Woodstock-generáció simán elment Iron Maidenre. Akkor mi sem gondoltuk, hogy heavy metal forever, hogy ez az egész még évtizedekig tart, de attól, hogy eltelnek az évek, az ember nem nyargal át más műfajokra, ha ez tetszik neki. Hogy a fiatalokat is megérinti a heavy metal, az pedig magának a műfajnak a létjogosultságát bizonyítja.

– Gondolom, ebben a három évtizedben a politika is megtalált benneteket. Hogyan tudtátok elkerülni a csapdahelyzeteket?

CSL: – Mindig is semlegesek maradtunk. Csak a zenével foglalkoztunk a lapban. Mindenféle stílusú és szemléletű külföldi és hazai bandának megadtuk a teret, a lehetőséget.

LL: – 2006-ban azért majdnem beleszaladtunk a késbe. Akkor jött ki az Iron Maiden új lemeze, az A Matter Of Life And Death, a borítóján tankkal, zombikkal. Feltettük az októberi számunk borítójára, de a közelgő magyar nemzeti ünnepre való tekintettel eszközöltünk rajta egy kis változtatást: a tankon a fekete, Eddie-fejes lobogót kicseréltük az 56-os lyukas zászlóra. Megjelent a lap, majd történt, ami történt a budapesti utcákon, mi pedig magyarázkodhattunk. Esküszöm, nem sejtettük, mi készül, de teljesen úgy jött ki, mintha mi már az eseményekre reagáltunk volna. Hiába mondogattuk: hülyék vagytok, honnan tudhattunk volna előre az egészről?

– 2005-ben HammerWorldre változott a nevetek. Ha meghúzunk egy hosszú ívet az első Metallica Hungaricától máig, akkor a roppant kiterjedt lapkiadási, koncertszervezési, kiadói tevékenységetekből mire vagytok a legbüszkébbek?

CSL: – Nyilván elsősorban a magazinra. Ez mindennek az alapja, erre építettük fel a többi tevékenységünket. Fontos azért is, mert ezzel adtuk a legtöbbet annak a nemzedéknek, amely akkor nem tudott más forrásból tájékozódni. De persze az összes egyébre is büszkék vagyunk. Kiadóként is meg tudtuk örökíteni a korszakot, mert ha nem is nálunk kezdték a pályafutásukat, de hosszú időn át gondoztuk olyan bandák kiadványait, mint a Moby Dick, az Ossian, a Pokolgép. Szóval, azt hiszem, minden szempontból joggal lehetünk büszkék erre a három és fél évtizedre.