Színházi titkok, rejtélyes történetek: a Vígszínház VígTour című programján jártunk
A függöny mögött
Mi a feladata a színházi ügyelőnek? Hol bújik el a súgó a színpadon? Mit jelent a fényjel, és honnan ered a vastaps kifejezés? Többek között e kérdésekre is választ kaptunk a Vígszínház rendhagyó színházi sétáján, a VígTour programon: bejártuk az intézményt a pincétől a padlásig, ráadásul nem csupán a színházi terekben utaztunk, hanem az időben is.
A Vígszínház jellegzetes, neobarokk épülete meghatározza a Szent István körút látképét. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején született, a századforduló tősgyökeres pesti világát, pezsgő szellemi közegét, színházi hagyományait is őrző intézmény büszke múltjára és jelenére is. A VígTour programban megismerhetjük a múltban történteket éppúgy, mint a mai pillanatokat, és a függöny mögé lesve egy kicsit részesévé válhatunk a színházi mindennapoknak.
Gyertya helyett villanyfény
A programot Lévai Barbara drámapedagógus tartja, akivel a színház aulájában találkozunk. A séta kezdetén megidézzük a korabeli pesti világot, a Monarchia miliőjét, így máris úgy érezzük, visszarepültünk az időben több mint száz évet. Akkortájt Budapest robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, ám a színházak terén volt még mit behoznia, csupán három teátrum működött a városban, a Népszínház, a Várszínház és a Nemzeti Színház. Ám a gyorsan gyarapodó és öntudatos pesti polgárság szórakozni vágyott, és mivel a politika leszavazta, hát ők maguk teremtették elő a pénzt, és megrendelték a Vígszínház terveit az akkortájt megbízásokkal igencsak elhalmozott építészpárostól, Ferdinand Fellnertől és Hermann Helmertől.
A Nyugati tér környéke ebben az időszakban a város pereme, földúttal, a rossz hírű Neue Welt nevű kocsmával és ipari létesítményekkel; nem csoda, ha a megrendelők sokáig tűnődtek, mi lenne az ideális helyszíne a színháznak. Szóba került a Király utca is, ám végül a Nyugatitól a Duna felé eső, a lóvasút mentén üresen álló telekre esett a választásuk. 1895-ben kezdődött az építkezés, röpke egy év alatt el is készült, ráadásul nem is akárhogy. Az építészpáros kikötötte, csak akkor vállalják a megbízást, ha a korabeli csúcstechnológiának számító elektromos hálózattal tervezhetnek. A színházak akkoriban ugyanis rövid életűnek számítottak, általános volt, hogy a faszerkezetes épületeket bevilágító kristálycsillárokon gyertyák százai adták a fényt. A csillárt a szünetben általában felhúzták a fagerendából ácsolt mennyezetre, egy fuvallat miatt elszabaduló kósza láng pedig hatalmas tragédiát okozhatott – mint 1881-ben a bécsi Ringtheaterben pusztító tűzvész esetében, amikor is több százan vesztek oda. Az építészpáros a tervezésnél nemcsak a korszak legmodernebb technológiáját használta, hanem arra is ügyelt, hogy az utcafronton a négy, kifelé nyíló ajtón keresztül gyorsan el tudja hagyni a közönség a színház épületét.
Jött a vörös csillag
A színház aulájából, ebből a törtfehér falakkal, aranyozott stukkókkal, vörös bársony drapériával díszített térből indulunk az emeleti traktusba, ahová a századforduló kispénzű színházba járói kaptak helyet, hiszen a földszinti zsöllye elegáns terébe csakis a gazdag polgárság tudott jegyet váltani. Ha a szegényebbek nem is ültek a karzaton kényelmesen, a látvány biztosan kárpótolta őket: az emeleti traktusból csodás panoráma nyílik a félkörben futó nézőtérre és persze a színpadra, ami a mai Nemzeti Színház megépülte óta a második legnagyobb színházi színpad az országban.
Lévai Barbara elmeséli azt is, hogy az épületet a II. világháború alatt érte történetének legnagyobb pusztítása. A háború végén az ostrom alatt a német hadsereg lőállást létesített a színház tetején, és bár a szovjet hadseregnek térképe volt a védendő objektumokról – köztük az Operáról és a Vígszínházról is –, bombázni kezdték a tetőn lévő német lőállást. Az épület évekig várta a felújítást, amire végül a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben került sor: az egykor oly fényes, csillogó épületben a polgári miliőt idéző elegáns díszítmények helyét a munkásosztály győzelmét hirdető vörös csillagos enteriőr vette át, a Vígszínház 1960-ig pedig a Magyar Néphadsereg Színházaként működött.
Az emeleti nézőtérről lépcsőkön fel, kanyargós folyosókon, rejtekajtókon át sétálunk, majd a már-már követhetetlen útvonal végén belépünk a Házi Színpad terébe, ami a színház megépülésekor még nem létezett. Létrejöttének a századelő óta igencsak megváltozott műsorpolitikához van köze, régen minden darabot a nagyszínpadon próbáltak, de ma már mindez megengedhetetlen luxus volna, hiszen a párhuzamosan futó produkciók, a gazdag repertoár megkövetelik, hogy legyen külön próbaterem. A hetven fő befogadására alkalmas stúdiószínpad tehát próbahelyiségként is működik, valamint a monodrámák, kísérletező előadások vagy éppen a drámapedagógiai foglalkozások is itt kapnak helyet.
A kisszínpadról szűkös lépcsőn sétálunk fel a zsinórpadlásra, ami méreteit tekintve szinte hihetetlen: három emeletet foglal magában. A színpad felett lógó zsinórrendszer, a ponthúzókra függesztett trégerek – a díszletek megemelésére szolgáló alkalmatosság – kavalkádja, a járásfüggönyök és a hidak bonyolult rendszert alkotnak, az előadások alatt itt olyan élet folyik, mint a színpadon. A díszletezők, kellékesek sürögnek-forognak – például innen szórják kellő időben a műhavat az adott jelenetre –, és olykor a világosítók is megfordulnak itt. A Vígszínház világítási rendszere egyébként a legmodernebb, működtetése nagy precizitást és figyelmet igényel: a színpadi mozgással szinkronban változó fények egy előadás esetén körülbelül kétszázötven különböző variációt jelentenek. Ezt a számot az Ármány és szerelem című Schiller-darab világítástervezője, Csontos Balázs kissé megfejelte: háromszázharminchárom fényjelet kreált az előadáshoz, ami csodás látványvilágot teremt – és persze megfeszített koncentrációt követel az ügyeletes műszaktól.
Aknavető és vízipisztoly
A színpad persze minden helyiség közül a legizgalmasabb. Ottjártunkkor éppen a Pál utcai fiúk esti előadására készítették ki a díszletelemeket: a padokat, a grund jókora farakásait és persze a hátteret adó, kinagyított Zórád Ernő-féle Tabán-akvarelleket. A színpad ilyenkor amolyan félvilág, a játék, az illúzió helye, ám színészek nélkül olyan, mint a kiürült, éjszakai vidámpark: ember nincs, ám a varázslat mégis ott sejlik a levegőben.
Az egykori királyi, ma protokollpáholy felől sétálunk a színpadra, ahonnan Ferenc József, majd Horthy Miklós is figyelte az előadásokat, a közelmúltban pedig többek közt Károly herceg és Diana hercegnő – igaz, az angol trónörököspár nem mozdult ki nagyon a komfortzónájából: Shakespeare-t néztek. Lévai Barbara elmeséli, a mindenkori köztársasági elnök vagy más fontos közéleti személy érkezése előtt a Terrorelhárító Központ telefonál a szükséges óvintézkedésekkel kapcsolatban. Egy ilyen eset nemrég nagy derültséget okozott a telefonvonal mindkét végén. A Szerelmek városa című, ifj. Vidnyánszky Attila rendezte előadásban ugyanis igen sok kiszuperált fegyver szerepel kellékként. A TEK és a színház között a protokoll szerint ilyenkor lefolytatott telefonbeszélgetésben a főmérnök bediktálta a kellékfegyverek leltári számát, a karabélyoktól a vállról indítható rakétavetőn át… egészen a vízipisztolyig.
A színpad egyébként nem csak az esti előadások vagy a főpróbahét megfeszített tempójú munkájának helyszíne. Itt bújik el a nézők szeme elől a súgó, aki a színész szövegbiztonságára ügyel, és a díszletek mögött kuporogva várja, hogy segíthessen. A kulisszajárást vezető szakember szerint erre a Vígszínházban nagyon ritkán van szükség: inkább az improvizáció segíti ki a színészeket a nehéz helyzetből. És ezekből akad bőven. Legutóbb A kastély című előadásban fordult elő ifj. Vidnyánszky Attila és Hegedűs D. Géza közös jelenete során, hogy előbbi nem találta a zakójában a levelet, amit fel kellett volna olvasnia. A fiatal színész szemrebbenés nélkül átadta a kabátját idősebb kollégájának, mondván, olvassa ő. Hegedűs D. Géza színpadi rutinjának köszönhetően egy cseppet sem jött zavarba, és úgy improvizált a helyzetben, hogy az előadást követő közönségtalálkozón igencsak meglepődtek a nézők, hogy ez a gikszer egyáltalán megtörtént a színpadon. Persze ilyesfajta fennakadások bármikor előfordulhatnak, ám azért, hogy a hibalehetőség a minimálisra csökkenjen, az ügyelő a felelős.
A színpad jobb oldalán található ügyelőpult olyan, mint egy szentély. Csakis a vezető ügyelő kezelheti. Ő az előadás legfőbb őre, aki mindent és mindenkit szemmel tart – három monitor és a színház minden pontján hallatszó hangosbemondó segíti a munkáját –, ügyel a színészek, a nézőtér biztonságára is, és ő az egyetlen ember a színházban, aki megállíthatja az előadást. A díszletek és az előadás biztonságos működéséért is ő a felelős, és csakis akkor lazíthat, ha az előadás legvégén leereszkedik a függöny és felhangzik a vastaps – ami a nevét a vasfüggöny leengedése után is hallatszó nézőtéri tetszésnyilvánításról kapta. Lassan százharminc esztendő óta minden áldott este…
Pesti történetek
Fesztbaum Béla színművész huszonhét éve tagja a Vígszínháznak, emlékezetes alakításai mellett elhivatott kutatója is az intézmény múltjának. A művésszel a régi idők történeteiről, a századfordulón kialakuló, újdonságnak ható „vígszínházi játékstílusról” és a pesti színházi világ izgalmas figuráiról is beszélgettünk.
– Honnan ered az érdeklődése a Vígszínház múltja iránt?
– Marton László, korábban a Vígszínház igazgatója és főrendezője osztályába jártam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a diploma után ötünket szerződtetett le a színházhoz. Eleinte éltem a fiatal karakterszínészek életét, nagyon sok feladatot kaptam, olyannyira, hogy néhány évvel ezelőtt én voltam az országban a legtöbbet játszó prózai színész, sőt előfordult, hogy egyetlen évad alatt kétszázhúsz-kétszázharminc előadásom volt, tíz-tizenkét különböző szerepben. És eközben egyre inkább érdekelni kezdett a színház múltja. Ha nem vettek volna föl annak idején a színművészetire, talán esztétikával vagy művelődéstörténettel foglalkozó bölcsész lettem volna. Ahogyan visszaemlékszem a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatán töltött éveimre, már akkor is bennem motoszkált ez a késztetés. Együtt játszottam a legnagyobbakkal: Tábori Nórával, Farkas Antallal, Benkő Gyulával, Bárdy Györggyel. A szünetekben pedig a régmúltról beszélgettünk, ezeket a visszaemlékezéseket, interjúkat felvételen is rögzítettem. Egyre jobban beleástam magam a színház történetébe, és ennek a kutatói munkának az egyik eredményeként, a Covid évében született meg a Vígszínház elmúlt huszonöt évéről szóló, fényképekkel illusztrált album. A Vígszínházat mindig is jellemezte, hogy korszakait, meghatározó időszakait dokumentálja, művészi teljesítményeinek e rendhagyó formában emléket állítson. Ezt a hagyományt, úgy éreztem, fontos lenne folytatnunk.
– Kutatásainak egyik alanya a magyar színháztörténet eddig kevéssé ismert és különleges alakja, Ditrói Mór, a Vígszínház első igazgatója, akinek munkásságából doktori disszertációt is írt.
– Érdekelt, vajon miért volt olyannyira sikeres a korabeli színházi életben. És tudni szerettem volna azt is, vajon mitől vált Vígszínházzá a Vígszínház. A történet a századfordulót megelőző évtizedekben kezdődik, amikor állami és fővárosi támogatás nélkül, tehetős pénzemberek és pesti polgárok adakozásából megépül a teátrum, aminek igazgatói székébe agilis művészeti vezetőt keresnek. És ekkor elér Pestre egy vidéki rendező híre, akiről azt mesélik, elképesztően ért a színészekhez, össze tudja fogni a társulatot, és sikerre viszi a kolozsvári színházat. Így lett Ditrói Mór a Vígszínház művészeti igazgatója, és munkába állásával kezdetét vette az első aranykor.
– Miben hozott újat Ditrói működése?
– Az addigi színházat a szöveget felmondó, a színészi játékot a szerzői anyagnak alárendelő játékstílus jellemezte, úgy is mondhatnánk, hogy az előadóművészek inkább egyedül, a partnerrel kevéssé tartva a kapcsolatot, a nézőtér felé fordulva adták elő szerepüket. Ditrói ehhez képest a valódi társulati munkára helyezte a hangsúlyt, egymásra figyelést, a szerepekben pedig személyes átélést követelt a színészeitől. A modern színjátszás kezdeteit hagyományosan a Sztanyiszlavszkij-módszer születéséhez kötjük, ami részben igaz is, ám néhány évtizeddel korábban Ditrói Mór már elindította a változást. Azt követelte a művészektől, ne mutasd, amit láttatni akarsz a nézővel, hanem valóban éld át, ne mutasd a fájdalmat, hanem érezd, ne mímeld a megérintettséget, hanem valóban légy megérintett! És ez óriási különbség volt a korábbi színpadi játékhoz képest. A Vígszínház első éveinek darabválasztásai között – ahogy az intézmény neve is jelezte – alapvetően vidám darabokat, bohózatokat találunk, a színház szeretett volna alternatívát nyújtani a pesti közönségnek, például az akkori Nemzeti veretes történeteihez képest.
– Mi adta a „vígszínházi stílust”?
– A színdarabok típusa, az új, friss társulat, valamint a művészi elveihez ragaszkodó és ezt az újfajta játékstílust megkövetelő, keménykezű rendező. A színház körül pedig hamarosan megjelentek a magyar szerzők, akik a Vígszínháznak eleinte darabokat fordítottak, majd írtak.
– Mint például Heltai Jenő, Bródy Sándor, Szép Ernő, Herczeg Ferenc és persze Molnár Ferenc, korának legsikeresebb drámaírója.
– A vígszínházi darabokat jellemzően a jogászok és az újságírók világából érkezők fordították, így Molnár Ferenc is, aki napilapos újságíró volt, később regényt írt, és ünnepelt színpadi szerzővé vált. Nem utolsósorban hozzá és generációjának tehetséges szerzőihez köthető az a nyelv, amit ma is beszélünk. A Vígszínház Házi Színpadán játszom egyszemélyes estemet, a Szülőfalum, Pest című előadást, ami Molnár kevéssé ismert újságírói munkásságából építkezik. Molnár kávéházról kávéházra járt, órákon át figyelte a pesti eseményeket, beszélgetett és írta a napisajtót: ismerte a főúri szalonok közegét éppúgy, mint a korabeli külvárosban gyakori rendőri razziák világát, vagyis széles spektrumát látta az éppen születő, formálódó nagyvárosnak. Említett előadásomban az 1910-es évek írásaiból válogatok, és egyetlen sor vagy betű átírásra, szófordulat cseréjére nem volt szükség, annyira mai és érthető a szövege. Molnárék nyelve a miénk, ez élt tovább a Vígszínház színpadán is, mert modern volt és friss, a pesti néző pedig a nehéz, veretes szövegek helyett a saját nyelvét hallotta viszont a színpadról: mindez olyan nagy erővel robbant be a korabeli pesti szellemi életbe, hogy az utórezgéseit máig érezzük. Molnár Ferenc darabjai minden évadban ott vannak a Vígszínház repertoárján, hiszen a szelleme kitörölhetetlen.
– Színészként elhivatottan ápolja Molnár életművét, és ezzel együtt élénken foglalkoztatja a XX. század első évtizedeinek világa is, hiszen készült egyszemélyes Kosztolányi-estje A Léggömb elrepül címmel vagy a Boldog, szomorú dal Kosztolányi és Karinthy írásai alapján. Lesz folytatás?
– Valóban, van egy készülő anyagom a pesti kabaré világáról. Ez a műfaj az 1900-as évek elején vert gyökeret a pesti flaszteren, párizsi mintára. Küldetése volt, hogy a közönség néhány órára elfeledje minden búját-baját, és némi reményt adjon az embereknek, hogy a nevetéshez való joguktól nem foszthatja meg őket senki és semmi. Ezt az estet a csodálatos Benedek Miklós emlékének ajánlom – a Budapest Orfeum című előadás, amelynek ő volt a szellemi szülőatyja, idén lenne 45 éves –, valamint a klasszikus pesti kabarénak, megidézve számos neves alkotóját, előadóművészét. A Pesti polgár című egyszemélyes estem bemutatója április 23-án lesz a Csányi5-ben.
