A gondoskodó építész

Ybl-díjban részesült Callmeyer László, aki igazi értékmentő építészként feltérképezi a helyi jellegzetességeket, és beépíti az új házakba, a középületek tereit pedig a közösségteremtés szándékával alakítja. Munkáiban szakmai és emberi elkötelezettsége látszik.

– „Gondoskodó” építésznek nevezték az Ybl-díj kapcsán. Miből áll a munkamódszere, mit jelent a gondoskodás?

– Talán több türelemmel és nyomon követéssel dolgozom. Megpróbálok lelket adni az épületnek, végül is ez az építész fel­adata. Mindig megnézem a környezetet, az utcasor jellegzetességeit, összeszedegetem azokat az értékeket, amelyekbe érdemes belekapaszkodni, és erősíteni rajtuk, visszarakosgatni a házakba. Ezek az esetek nagy részében pusztulófélben vannak, sokat nehéz felismerni, mert át vannak építve, vagy el vannak hanyagolva. De rajtuk, mint egy nyomvonalon, el lehet indulni. Tulajdonképpen erről szólt a kormány kezdeményezése, a Települési Arculati Kézikönyv összeállítása is, amelynek során minden településnek fel kellett mérnie helyi építészeti hagyományait, értékeit. Ez persze nem a múlt szolgai visszaépítését jelenti.

– Mi alapján válogatja ki azokat az értékeket, amelyekre ráerősít? Ami tetszik, megtartja, ami nem, azt eldobja?

– Ez nagymértékben függ a megbízótól, hogy részleteiben is hagyományosnak tűnő munkát szeretne-e, vagy megelégszik azzal, ha a végeredmény összhatásában, tömegében alkalmazkodik a kialakult rendhez. Azok, akik például ófaluban vásárolnak telket vagy házat, általában már eleve a hagyományokban gondolkodnak. A mediterránnak nevezett stílus a települések szélén szokott terjedni.

– Általában a Zsámbéki-medencében dolgozik, itt milyen helyi sajátosságok alakultak ki?

– A népi építészet olyan, mint a népmese, évszázadok tapasztalatai alapján kristályosodtak ki az arányai, az elrendezése. Így alakult ki Magyarország legtöbb tájegységén egy roppant racionális építési mód, a hármas osztatú parasztház. Zsámbék környéke alapvetően sváb terület, ők is átvették ezt, de a díszítésekben, tornác­oszlopokban helyi sajátosság van. Például hatalmas kőoszlopok a kerítések, miután nem messze innen két kőbánya is található. Szép fehérre meszelve ezek nagyon markáns megjelenést adtak a portának. A falak az ablak magasságáig kőből, onnan pedig vályogtéglából épültek, a tornácoszlopok rózsamintás, fehér festésű kőoszlopok, vagy fehérre vakolt téglapillérek. Az ajtókat, kapukat, zsalukat pedig általában türkizkék-türkizzöld színnel vonták be. Mivel a régi emberek szerettek egymáshoz igazodni, senkinek nem jutott eszébe például pirosra festeni valamit. Így alakult ki egy arculat. Nagyon szeretem a színezett fafelületeket, sajnálom, hogy manapság mindenki automatikusan barnára szokta festeni a farészeket a házán, kerítésén.

– Meg tud felelni a mai, modern igényeknek egy ilyen régi parasztház?

– Igen. A fiatalok általában nem fognak az öreg házak restaurálásába, nem akarnak annak minden nyűgével küzdeni életük végéig, ők az eredeti újraépítését kérik, üzembiztos, modern építőanyagokból, de a régi hangulatában, megjelenésében. A felújítást inkább az idősebb építtetők vállalják, nekik fontosak fizikailag is a régi falak. Ilyenkor a helyiségek funkciói átalakulnak ugyan, de a rendszer marad, mert egyébként nagyon mértéktartó. Ma úgy mondanánk, fenntartható. Nyolcvan-száz négyzetméter a lakótér alapja, és ennyi elég is. Valaha a sorrend a tisztaszobából, konyhából és a pitvarból, vagyis egy előtérből, illetve a másik szobából állt, utána folytatólagosan tettek hozzá még egy szobát esetleg külön konyhával, miután sokszor egyben maradtak a családok. Aztán külön volt egy kocsiszín a szekérnek, majd utána az ólak, istállók és a legvégén a budi. Ma ezek a melléképületek adják a garázst, a barkácsműhelyt vagy az irodát, dolgozószobát. A többgyerekes családoknál jelentkezik az az igény, hogy a padlástér is be legyen építve, de ebbe a hagyományos tömegbe az is bőven belefér. Általában az eredeti helyen marad a belépő, a konyha-pitvarnál, és ide kerül a fürdőszoba és a padlásra vezető lépcső is.

– Miért szereti a tornácot? Szinte mindegyik épületéhez tervez, nem csak a családi házakhoz.

– Rangot ad, azonkívül észrevétlenül nagyobb padlásteret is eredményez. Nagyon jól árnyékolja a falat, amikor magasan süt a nap. Az udvarra ültetett eperfával vagy diófával együtt ez jelentette a hővédelmet valaha. Ezt ma árnyékolástechnikának hívják. Ha megtartjuk az eredeti, nem túl széles méreteket, akkor télen az alacsony nap eléri a falakat és az ablakokat.

– Pusztán a racionalitás, a kristálytiszta logika vezette az építészeti hagyományokhoz?

– Nem. A régiben már van lélek. Ha ügyesen csinálja az ember, ez meg is marad, még az újraépítés ellenére is. Én ebben találtam magamra építészként, emberként is.

– Szovátán zenepedagógiai központot és közösségi házat tervezett a Magyar Örökség díjas Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar számára. Hogyan lehet megjeleníteni a zenét az épületben, ha közben ragaszkodunk a népies stílushoz is?

– Ezen egy darabig törtem a fejem. Azt a szellemet és tartalmat akartam összekapcsolni a formával, amivel ezek a gyerekek nap mint nap találkoznak, így jutottam arra, hogy Kodály Zoltán géniuszához az építészetben Kós Károly mérhető. Ezzel a gondolattal már sínen voltam. Az ő tiszta formáit, a szép és egyszerű, jól megválasztott falfelületeit, oromzatait és nyílászáróit, azok arányait tartottam szem előtt, illetve a helyi építészeti hagyományokat, amelyek a fürdővárosokra jellemző, nagyon gazdag fadíszítésekben nyilvánulnak meg. Így született a Marianum Tündérkert egy domb tetején, ahol missziós nővérek tanítják a gyerekeket. Az előadóterem hatalmas, üvegezett ajtókkal kapcsolódik a tájhoz, így a közönség számára kilátás nyílik a városra, és a város fölött a túloldalon emelkedő hegyekre, miközben zenét hallgatnak. A házban van egy nagy fedett terasz, a nővérek szálláshelyei, a konyha, az ebédlő, így ott a tornác jótékonyan összefogja ezeket a különböző funkciókat, tömegeket, olyan, mint a zenében a kottavonal, ami rendet ad az ugráló hangjegyeknek.

– Különösen élvezetes lehet egy építész számára a réginek új funkciót adni, mint a gárdonyi magtár esetében, amiből a Velencei-tavi Galéria és Közösségi Ház lett.

– A Zichy-uradalom gabonatárolója volt ez az épület, védett műemlék lett, de rettentő rossz állapotban. Mivel nagy súlyokat kellett elviselnie, belül erős faszerkezete volt, amiből sok gerendát meg tudtunk menteni. Teljesen szét kellett szedni, mert a nyolcvankilós zsákokat cipelő emberek számára 150-160 centiméteres belmagasság épült. A fele egyterű maradt, ott vannak a kulturális előadások, és mellé építettünk egy új, emelt belmagasságú galériarendszert, ahol kiállításokat szoktak rendezni. A megmentett fagerendák adták a vasbeton födém zsaluzatát, de bent hagytuk őket, így most díszítő funkciót látnak el. Sok lehetőség rejlik ezekben a feladatokban, ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy Telkiben a falu egykori, közös terménytárolóját mentsük meg. Egy csodaszép, több száz éves fedélszék, hetven centiméteres kőfalazattal, őrültség lett volna lebontani. Így lett közösségi ház. Nem akartam jellegtelen kultúrházzá tenni ablakok behelyezésével, megtartottam a pajta jellegét, így a tetőbe helyeztem az ablakokat, illetve a háromméteres, hatalmas kapuk adnak még fényt. Évente nyolcvan programot rendeznek itt, pedig télen csak korlátozottan használható, fűtés híján. Vetítések, előadások, gyerekprogramok mellett menyegzőnek, csapatépítő tréningnek, disznóvágásnak, káposztasavanyításnak, táncprogramnak, biopiacnak is helyet ad.

– Mi történik, ha a környezet nem hagyományos?

– Ilyen a Polgármesteri Hivatal Herceghalmon. A főként a húszas években épült, újkori településen erőltetett lett volna próbálkozni soha nem volt hamisításokkal. Kétféle építész van, egyik a környezetéből szeret kiindulni, megfejteni annak a rejtélyét és egy kicsit belesimulni, a másik egy kicsit önmutogató jellegű, szeretne már messziről kitűnni. Az a legjobb, ha a két szándék erősíti egymást, de nagyon jó érzék kell hozzá, hogy a megfelelő arányt sikerüljön eltalálni.

– A környezethez való alkalmazkodása, a helyi értékek beépítése a szerves építészethez kötik valamilyen szinten?

– A környezethez való alkalmazkodás vonatkozásában igen. Abban az értelemben, ahogyan ez a fogalom a köztudatban elterjedt, nem. Én az organikus építészetet annyiban fogadom el, ahogy az Frank Lloyd Wright „Vízesésház”-ával kapcsolatban először megjelent, vagy ahogy Csete György mondta, miszerint: ha leszúrok négy darab faágat a földbe, felül összefogom és ezt a térgörbét lefedem állatbőrökkel, szalmával, pálmalevéllel, akkor az az ősépítmény. A magyar szó, a hajlék is innen származik. Ez nagyon szép, racionális és egyszerű. Az organikusnak nevezett építészet számomra azonban onnantól irracionális, hogy sok esetben öncélúan vannak benne hajlított alkatrészek. A fenyőfából, ami eredendően egyenes, gerendára tökéletes, feleslegesnek tartom sok munkával görbét csinálni. Ugyanakkor egy sportcsarnok nagyságrendű vagy szakrális épület esetében élni kell a korszerű megoldásokkal.

– Milyen építésznek mondaná magát?

– Türelmesnek.

Fehérváry Krisztina