„A Görög” Budapesten
Először láthatjuk itthon a művészettörténet egyik legeredetibb és legkülönösebb alakja, Domenikosz Theotokopulosz, vagy ahogyan mindenki ismeri, El Greco életművét. A Szépművészeti Múzeumban 2023. február közepéig nyitva tartó tárlatra több mint negyven magán- és közgyűjteményből, köztük a madridi Pradóból, a párizsi Louvre-ból, a londoni National Galleryből, a washingtoni National Gallery of Artból és a toledói Museo del Grecóból érkeztek alkotások, köztük olyanok is, amelyek most először hagyják el eredeti otthonukat.
Arra a névre, hogy Domenikosz Theotokopulosz, talán kevesen kapják fel a fejüket. Amikor azonban azt halljuk, El Greco, egyből beugranak olykor kísérteties, vékony, hosszúkás arcú, sápadt alakjai. A múzeumba járó közönség talán azt is tudja, hogy Spanyolországon kívül Európában a Szépművészeti Múzeum őrzi a legtöbb művet „a Görögtől”, köztük az Angyali üdvözletet, a Bűnbánó Magdolnát, a Krisztus az Olajfák hegyén vagy a Krisztust megfosztják ruháitól című kompozíciókat. A közelmúltban pedig tartós letétként megérkezett a gyűjteménybe az a Gonzaga Szent Alajos-képmás, amelyet a Mol-Új Európa Alapítvány mintegy 1,5 milliárd forintért vásárolt meg a Chritie’s Aukciósház júniusi árverésén. A szentet ábrázoló mellkép az első portrék egyike, amelyet El Greco Spanyolországban festett. A festmény a XX. században több magánkollekcióban, köztük Nemes Marcellében is megfordult, aki hiába ajánlotta fel megvételre a magyar államnak, akkor nem éltünk a lehetőséggel, külföldre került. Több mint egy évszázad elteltével mégiscsak hazatért, és a kiállításon már látható is a világ számos pontjáról érkezett több mint félszáz El Greco-remekmű társaságában.
Egy görög zarándok
A kiállítás azonban mégsem ezzel a frissen érkezett portréval, hanem az Idősebb Szent Jakab zarándokot ábrázoló arcképpel kezdődik, mondhatnánk azt is, stílszerűen. Merthogy a hagyomány szerint miként a hittérítő Jakab, úgy művészi útját keresve El Greco is eljutott egészen Hispániáig, a mai Spanyolország területéig. Ezzel pedig az első nemzetközi festővé vált, akinek művészete hazáján kívül Olaszországban és Spanyolországban is képes volt kiteljesedni. A tárlat időrendben kalauzol végig bennünket azokon a művészeti központokon, ahol a mester élete során megfordult: a festői formálódását döntően befolyásoló itáliai városokon, Velencén és Rómán keresztül egészen Toledóig, ahol élete több mint felét töltötte, és ahol művészete felért a csúcsra.
Domenikosz Theotokopulosz 1541-ben látta meg a napvilágot Kandiában, azaz a Velencei Köztársasághoz tartozó Kréta szigetének fővárosában. A városban pezsgő művészeti élet folyt, több mint 150 festészeti műhely működött, amelyekben elsősorban egyházi megrendelésre készültek vallásos tárgyú ikonok és oltárképek. Mivel Krétát szoros földrajzi, politikai és kulturális szálak fűzték Velencéhez, művészete egyesítette a bizánci ikonfestészet hagyományait a velencei művészet egyes elemeivel. A fiatal Domenikosz itt tanult ugyan festeni, de a szakma valódi alapjait már Velencében sajátította el. A lagúnák városában töltött alig három évéről keveset tudunk, de fejlődésére a reneszánsz mesterek, köztük Veronese színpadszerűsége, Tintoretto nyugtalan, vibráló légköre, leginkább pedig Tiziano portréi, különösen is megnyújtott figurái voltak óriási hatással.
Néhány Rómában töltött esztendő után a mestert 1577-ben már Spanyolországban találjuk, ahová több itáliai kortársával együtt a San Lorenzo de El Escorial-i királyi kolostor építésének hírére érkezett. Bár végül nem II. Fülöp király udvari festőjeként, de mégiscsak választott otthona, Spanyolország lett az a hely, ahol egyéni hangvételű művészete, senki mással össze nem téveszthető stílusa kiteljesedhetett. Toledói tartózkodásáról az első bizonyíték az az 1577. július 2-án keltezett megbízólevél, amelyben a székesegyház kanonokja előleget fizet El Grecónak, hogy hozzálásson a sekrestyébe szánt Krisztust megfosztják ruháitól (El Expolio) című festmény elkészítéséhez. A munka minőségéhez nem fért ugyan kétség, ám a kép tartalmilag mégsem felelt meg az egyház elvárásainak. Egyik legnagyobb hibájaként azt rótták fel, hogy az egyes alakok feje Krisztus fölé magasodik. A kompozíció mindezek ellenére olyannyira sikeres lett, hogy El Greco műhelyében később mintegy 15 változat készült róla, köztük a Szépművészeti Múzeumban őrzött alkotás is. Ellenérzések ide vagy oda, tény, hogy „a Görög” az 1580-as évek elejére Toledo művészetének meghatározó alakjává vált, aki megfestette a kor kasztíliai vallásosságának leghatásosabb témáit a Szent Családtól az Angyali üdvözleten át egészen Krisztus szenvedéstörténetéig. Miközben gyakoriak voltak a szenteket ima vagy eksztatikus látomás közben ábrázoló festményei, a velencei arcképfestészet eszközeit a spanyol ízléshez és igényekhez igazítva számos világi portrét is készített, amelyek a reneszánsz legjelentősebb arcképfestői közé emelték.
Három évszázados előny
De hogyan is lett az egykor Tizianót másoló tanítványból, akit egy 1700-as évekbeli művészettörténész szerint „oly ügyesen utánozott, hogy festményeit összetéveszthették mesterének műveivel”, végül a görög, a velencei, a római, a spanyolországi, majd a nemzetközi festészet fontos szereplője? El Greco művészetének egyik szakértője, José Álvarez Lope szerint úgy, hogy „miután jártasságot szerzett az egyik kifejezésmódban, képes volt elsajátítani egy másikat, és azt olyan magas szinten művelni, hogy átformálásával eljutott az abszolút rendhagyó és egyéni művészeti stílus megteremtéséig”. A skatulyák elkerülésére ugyanis olyan radikális stílusváltoztatásokat tudott produkálni, hogy festményei a kor embere szemében már-már értéktelenné, nevetségessé váltak. Nem véletlen, hogy a művészettörténet egészen a XIX. századik kizárólag El Greco korai műveit tartotta értékelhetőnek, és csupán az 1800-as évek végének francia festői ismerték fel kompozícióinak modernségét, „a Görögre” pedig olyan látnokként tekintettek, aki három évszázaddal megelőzte a nyugati művészetet. Mesterüknek tekintették a posztimpresszionisták mellett a szimbolisták, az expresszionisták, a fauve-ok, a kubisták, a szürrealisták, sőt, az absztrakció művészei is. Munkái egyre keresettebbek lettek, már nemcsak a magángyűjtők, de olyan közintézmények, mint a párizsi Louvre vagy éppen az 1906-ban nyílt Szépművészeti Múzeum is vásároltak képeiből.
Szemüveget a nézőnek?
A Szépművészeti Múzeum ma a görög mestertől öt saját kezű festményt és két, a műhelyében készült munkát őriz, amivel a nemzetközi viszonylatban is egyedülálló kollekció birtokosának számít. Mindezek mellett több mint negyven magán- és közgyűjtemény kölcsönzött a kiállításra alkotásokat, köztük olyan kiemelkedő műveket, mint a Krisztus megkeresztelése a madridi Pradóból, a Szent Lajos francia király egy apróddal a párizsi Louvre-ból vagy a Laokoón a washingtoni National Gallery of Artból. Különleges szenzáció, hogy a Santo Domingo el Antiguo-kolostorból Budapestre érkezett az a Krisztus feltámadása című oltárkép, amely eddig még sohasem hagyta el Toledo városát. A tárlat a korai, itáliai éveiben a bizánci ikonfestészet hagyományaira építve, kicsiny fatáblára festett képeitől indul, majd a már Spanyolországban készült, nagy méretű oltárképeken, vallásos ábrázolásokon és világi portrékon keresztül vezet végig utolsó korszakának látomásszerű alkotásaiig.
Csak érdekességképpen: valamikor az 1900-as évek elején egy spanyol szemészeti szakfolyóiratban Miért festett El Greco úgy, ahogy festett? címmel jelent meg az tanulmány, amely magyarázatot kívánt adni a mester figuráira jellemző hosszúkás, elnyúlt ábrázolásra. A szöveg írója, egy szemészprofesszor ezt a stílusjegyet a mester ritka szembetegségével hozta összefüggésbe. Véleménye szerint ugyanis El Greco asztigmatizmusban szenvedett, amelynek egyik jellemzője, hogy a páciens mindent megnyújtva lát. Ezt ellensúlyozandó, nekünk, nézőknek egy speciális szemüveget ajánl, amelyet feltéve eltűnnek az El Greco-képek torz arányai, az elnyújtott alakok pedig arányos formákká válnak. A kiállítást végigjárva azonban szinte biztosak lehetünk benne, hogy nemigen akadna senki, aki ezt a szemüveget fel akarná tenni.
