A hangulat mindig forró

– 2012. február elseje óta igazgatja az Újszínházat. Sikerült ebben a több mint egy évtizedben megvalósítania mindazt, amit eltervezett?

– Igen. Hiszen azóta magyar szerzőktől játszunk magyar nyelven, és nem is kellett tíz év, hogy bebizonyítsuk, bizony szeretik a magyarok a magyarokat.

– Valószínűleg azért, mert a magyar daraboknak közelebb áll a lelkületük a magyar nézőkéhez. Eközben a színházak többsége a magyar drámák helyett mégis inkább a jól bevált külföldi, köztük a Shakespeare-darabokhoz nyúl. Miért?

– Mert az információk Shakespeare oldalán állnak, a magyar szerzőkről vajmi keveset publikálnak. Nem ismeri egyik magyar a másik magyart, így egy magyar színházba járó hamarabb találkozik külföldi szerzővel, mint magyarral. Ez tarthatatlan. Pláne, hogy ez sehol máshol nincs így a világon. Mindenki saját magát részesíti előnyben, legyen szó az angolokról, a németekről, a franciákról vagy a norvégokról. Egyedül mi, magyarok vagyunk ilyen ostoba idegenimádók! Miközben természetesen nem vagyok a külföldi szerzők ellen, de mivel annyi olyan színházunk van, amelyik idegen szerzőket játszik, elvárható, hogy legalább egyetlen teátrumunk legyen Budapesten, amelyik a magyar szerzőket helyezi előtérbe.

– Elsősorban talán történelmi okai vannak, hogy a színházaink főleg külföldi szerzőket játszanak?

– Nyilván vannak történelmi okai is, mint ahogyan társadalmi és politikai okai is. Gondoljunk arra, hogy a magyar csak 1836 óta hivatalos nyelv Magyarországon, és csupán 1844-ben lett kizárólagos hivatalos nyelvünk. Ez biztosan közrejátszik abban, hogy mindig egy kicsit későn eszmélünk és fáziskéséssel csináljuk ugyanazt, mint ahol ab ovo az a természetes, hogy az ország a saját nyelvét beszélje. Mindeközben Szabó Magda hajszálpontosan leírta, hogy mióta Árpád betette a lábát a Kárpát-medencébe, a Nyugat azon mesterkedik, hogy teljesen kiirtson bennünket. És ismerve Szabó Magda alaposságát, valószínű, hogy nagyon körültekintően tanulmányozta a történelemkönyveket, hogy felelősen le merje ezt írni. Hiszek neki.

– Ráadásul a magyar színházi szakma is megosztott. Már ha csak arra gondolunk, hogy két érdekképviselete is van egy és ugyanazon céllal. Erre meg miért van szükség?

– Teljesen szükségtelen. Konszenzusra kellene jutni, felmérni a teendőket, megnézni, hogy mire van szüksége színházilag Magyarországnak. Nem pedig ideológiát és politikát képviselni, mint most. Mert ennek semmi köze a művészethez, a színházművészethez pedig még kevésbé. Pozícióhoz, pénzhez és lébechez annál inkább.

– Mindeközben egy külső szemlélő azt látja, hogy Magyarországon pezsgő színházi élet folyik, tele nagyszínházi, de még inkább amatőr társulatokkal.

– A pezsgős hasonlat jó. Mert a színházi élet valóban pezsgő. De a pezsgő csak akkor jó, ha hűtött és teli van buborékkal. Na meg persze, ha szép pohárból szolgálják fel! Szóval a pezsgő igaz, csak éppen ez a pezsgő langyos, szénsavmentes, ráadásul pléhbögrébe töltötték. Vagyis egy erjedő, rossz pezsgő, ami nem fogyasztható.

– Ejha!

– Mondok egy statisztikát: Franciaországban kilenc amatőr társulat van, Romániában tizen-egynéhány és Lengyelországban úgyszintén. Magyarországon több ezer. Ha nálunk nagyobb és gazdagabb országok megelégszenek ennyivel, mi miért pezsegtetjük ezt a folyadékot? Semmi értelme, nem lehet eltartani. Valamikor régen én is voltam tagja amatőr társulatnak. De akkor az volt a cél, hogy egy amatőr színház olyan embereket neveljen ki, akikből majd később profik lesznek. Az amatörizmus tehát nem létállapot volt, hanem egy lépés a profivá válás útján. Ez volt az egészséges. Az azonban, ami manapság folyik, hogy mindenki lépten-nyomon pályázik tekintet nélkül arra, hogy milyen színvonalon játszik, és egy szervezet – szubjektív döntés alapján – meg is ítél nekik pénzt anélkül, hogy tisztában volna az értékeikkel, nem szerencsés. Mert ha mindenkinek adunk, aki művésznek mondja magát, az csak tovább hígítja a bizonyos pezsgőt.

– Van ennek a hígításnak visszahatása a nagyobb színházi társulatokra? Hogy például emiatt kevesebb pénz jut a valódi művészekre?

– Igen. Van egy filmes barátom, akivel többször is polemizáltunk a film és a színház dotálásáról. Ő túlzottnak tartja a színházakét. Érvei előtt hosszú idő után kénytelen voltam meghajolni, mert ma valóban óriási összeget fordítanak a színházakra. Már elhiszem neki, hogy a sérelme jogos. Szerintem is túl sok pénz megy el feleslegesen. A pályázatok elbírálására felkészültnek, alkalmasnak kell lenni, mert a felelősség nagy. De ahol felelős ember van, a boldogság esélye is sokkal nagyobb.

– Ha már a felelősségnél tartunk: ön választja ki az Újszínház repertoárját? Öné a felelősség?

– A felelősség oroszlánrésze az enyém. De vannak segítőim, támaszkodom a munkatársaim véleményére. Nekem főként az a dolgom, hogy a különböző véleményeket szintetizáljam. Mindeközben persze nekem is megvan a sajátom.

– Milyen minőségűek a mai magyar kortárs drámák, például azok, amelyek az Újszínházba érkeznek?

– Vannak közöttük egészen kitűnőek. Olyanok is, amelyeknek remek ugyan a tartalma és gyönyörű a mondanivalója, csak éppen túl vannak beszélve, nehezen játszhatók. Előfordul, hogy ilyenkor felhívom a szerzőt és megkérem, hogy egyszerűsítse, tegye képszerűbbé egy kicsit. Merthogy ez itt egy színpad, nem pedig regény. Van azonban, hogy én magam íratok darabokat, kifejezetten a színháznak. Mert a regény- és a drámaírás nem ugyanaz. Egy regényt meg lehet írni képszerűen, de ez a kép az olvasó fejében jelenik meg. Míg a színház dolga az, hogy ezt a képet színpadon vigye a közönség elé.

– Sokszor azonban a színház átesik a ló túlsó oldalára, és a látvány válik elsődlegessé, háttérbe szorítva akár a színészi játékot is.

– Egyetértek. Mert mindenki bűvészkedik, mindenki meg akarja mutatni magát. Pedig a néző elsősorban a színészekért jár a színházba, hiszen a látványt megkapja a filmeken is, különösképp a komputeranimáció világában. A színházban a legfontosabb a színészi lelkület, amit a néző át tud venni és egy ideig el is tud raktározni magában. Aztán amikor elfogy, újra eljön. Az a feladatunk, hogy megmutassuk a jót, és a legfontosabb, hogy érzelmein keresztül bevonjuk a nézőt is. Mert a színházat élvezniük kell úgy, hogy közben észrevétlenül olyan információk birtokába jutnak, amelyekről eddig talán nem is tudtak.

– A Covid után, egy szomszédban zajló háborúnak, illetve gazdasági következményeinek árnyékában milyenek ma a színház működési lehetőségei, lehet-e tervezni évadot?

– Csak szürreális lehetőségek vannak. Valószínű, hogy Európa vezetői sem tudják igazából, mit kellene csinálni. Mindenesetre az életnek mennie kell tovább. Volt egy kedves ügyelő, akitől ha megkérdeztem, hogy van, csak annyit válaszolt, hogy „az élet fokozhatatlan”. Itt tartunk. Tervezni azonban kell, ha másért nem, hogy aztán legyen mitől eltérni. Persze igyekszünk kiszámíthatóak lenni, de nagyon sokat kell improvizálnunk is. Amit egyébként a színpadon kifejezetten szeretek, mások bőrére azonban kevésbé. Az energiahiány szörnyű nehézség elé állít bennünket, miközben a díszlet alapanyagára is meredeken emelkedik. Ezzel megint sérül a tervezhetőség. Ami biztos, hogy február 24-én bemutatjuk Nagy Viktor rendezésében Vajda Katalin Se itt, se ott című szatirikus komédiáját, ami Esztergályos Cecília születésnapi jutalomjátéka lesz. Mindeközben a dolgunk az, hogy a nehézségeket megoldjuk, mert semmiképpen sem szeretnénk bezárni, hiszen a jegyeladás az egyetlen bevételi forrásunk. Bizony néha kabátban kell ülni a nézőtéren, de a nézők többsége megértő, és a hangulat mindig forró.