Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel
Hirdetés

Carlo Goldonit az olasz polgári komédia atyjaként tartja számon a színháztörténet. Több mint száz műve közül az 1750-ben megjelent A hazug az egyik legismertebb és leggyakrabban játszott. Legújabb változatát februárban mutatta be a Pesti Színház.

A darab Velencébe invitálja a nézőt. Az első jelenetben egy Florindo nevű fiatalember – mivel titokban szerelmes Balanzoni doktor idősebb lányába, Rosaurába – szerenádot adat a Balanzoni-palota erkélye alatt, meghagyva az éneklést vállaló bizalmasának, hogy ne árulja el, ki küldi a dalt. Ám a canzonettát nem csak Rosaura hallja, hanem húga, Beatrice is, így a hölgyek számára nem egyértelmű, melyiküknek szólt a szerenád, melyikükbe szerelmes a titokzatos hódoló?

E talányos helyzetet fordítja a maga javára a címszereplő, Lelio, aki minden gátlás nélkül a doktor lányai elé lép, kijelentve: ő rendelte a szerenádot, mert… És e ponttól kezdve vége-hossza nincs a megtévesztő, félrevezető, valótlan állításainak. Rosaura azonban hisz a fiatalembernek, mi több, beleszeret. Kisvártatva már a házasságukat tervezgetik, mit sem törődve azzal, hogy Lelio ténykedése meggátolja, hogy Beatrice imádója – merthogy neki is van természetesen –, Ottavio közeledhessen a választottjához.

Korábban írtuk

Csakis az segítene fényt deríteni az igazságra, ha Florindo vállalná az érzéseit, és rámutatna, hogy Lelio az ő tollaival ékeskedik. Csakhogy a félénk fiatalember habozik szerelme, valamint annak édesapja elé állni és nyíltan beszélni. Ám feltűnik Lelio apja, Pantalone úr, aki húsz éve elveszítette a fiával a kapcsolatot, így elegendő kitartás és igazságvágy van benne ahhoz, hogy szétszaggassa a hazugságok hálóját.

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

Talán e rövid leírásból is kitűnik: A hazug cselekménye nem tartogat túlságosan sok meglepetést. Aki látott már néhány szerelmi komédiát, az az alaphelyzet kibontakozása után meg tudja tippelni, hogy a doktor két lánya közül melyik melyik fiatalemberé lesz a végén, és bizonyára nem is téved.

És ami szintén feltűnhet: a karakterek többsége nem szimpatikus. Egyesek közönségesek, mások földhözragadtak, megint mások haszonlesők. Így leginkább Florindo őszinte szerelme és Pantalone úr igazságvágya ébreszthet némi szimpátiát a nézőben.

A szerző rokonszenve ugyanakkor vitathatatlanul a címszereplőé. Lelio – Goldoni ábrázolásában – a hazugság virtuóz művésze. Mivel elviselhetetlenül unalmasnak találja a hétköznapokat, igyekszik izgalmasabbá tenni, átszínezni azokat: könnyedén előadott, valótan állításaival másodpercek alatt képes új, alternatív valóságokat kreálni.

A fiatalember úgy van a hazugsággal, mint a függő az őt beteggé tevő szenvedéllyel: nem tudja elképzelni nélküle az életét. Legnagyobb vétke egyébként nem az, hogy nem mond igazat, hanem az, hogy – mint az énközpontú emberek többségében – fel sem vetődik benne, hogy hazugságaival mennyi bosszúságot, fájdalmat, kárt okoz a körülötte lévőknek.

Vagyis: negatív vonásaival együtt sem egyértelműen ellenszenves alak. Maga a szerző sem találhatta annak, miközben a művét írta, talán ez magyarázza, hogy a darab végén megszégyenül ugyan, ám bűnhődése tulajdonképpen elmarad. Hiszen kölcsönkenyér visszajár alapon áldozatául eshetett volna valaki más hazugságainak, vagy beleszerethetett volna egy nőbe, aki csupán saját mulattatására bolondította magába.

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

De nem így történik. A többi szereplő csupán elhatárolódik tőle, végül Ottavio kissé didaktikusan kijelenti: „Maradunk az igazság szerelmesei, mert hazugunk példáján megtanultuk, hogy a hazugság nevetségessé, árulóvá teszi és mindenkivel meggyűlölteti az embert; s hogy aki nem akar hazugságba keveredni, annak kevés beszédűnek, igazságszeretőnek és előrelátónak kell lennie.”

A Pesti Színház előadásának különlegességei tehát nem az 1750-es eredeti radikális újraértelmezésében keresendők, hanem másban: a díszletekkel folytatott színpadi munkában, valamint a produkció sajátos mozgásvilágában. A Kalászi Zoltán és Kiss Benedek Kristóf tervezte, túlnyomórészt geometrikus formákból álló, a babaszobák színeit idéző kulisszákat a színészek rendezik át meg át előadás közben, a nézők szemei előtt. A díszlet úgy változik, ahogy a valóságot elfedő álvalóság módosul Lelio újabb és újabb hazugságai következtében. A szereplők gyakran bonyolódnak interakcióba egy-egy elemmel, amely általában hátráltatja őket céljuk elérésében, olykor viszont úgy „viselkedik”, ahogy a fiatalember hazugságai: a címszereplőre dől.

Az előadás mozgásvilágát egyszerre jellemzi a túlbonyolítottság, az esetlenséget célzó megoldások és a modern tánc egyes elemeinek használata. A szereplők olykor azt a benyomást keltik, mintha marionettbábok volnának, olykor azt, mintha egy gyorsítva nézett rajzfilm figurái. De így vagy úgy: e koreográfiában egy csípőmozdulat legalább annyira fontos és beszédes, mint egy szóbeli megnyilatkozás – ha nem fontosabb és beszédesebb.

A színészek többsége azonban nem pusztán furcsán lépdel vagy kifacsarodott mozdulatokkal nyúl valami felé, de akrobatikus elemeket is bemutat – mondjuk cigánykereket hány –, vagy kúszik, mászik, ugrik, esik. Horváth Csaba rendező tehát komoly fizikai igénybevételt jelentő, mozgásszínházi jellemzőkkel egészítette ki az előadást.

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

Ertl Zsombor meggyőzően formálja meg a narcisztikus, alapvetően önmaga szórakoztatására hazudó címszereplőt. Az ügyefogyott, éheztetett inasát, Arlecchinót alakító ifj. Vidnyánszky Attila olykor ellopja tőle a show-t: a leglátványosabb mozdulatok és attrakciók neki jutnak, és ő érezhető élvezettel hajtja végre azokat, így nem csekély része van abban, hogy A hazug e verziójának mozgás- és testszínházi jellege olyan erős.

A Rosaura és Beatrice szobalányát, Colombinát megformáló Bach Kata többször megvillan a kissé egyszerű, de nem rosszindulatú teremtés szerepében. A Florindo bizalmasát, Brighellát alakító Telekes Péter szintén kitűnő: egyszerre együttműködő és bíráló, hűséges támogató és kritikus, és remekül énekli a darab elején felhangzó canzonettát.

A Pantalone úr szerepét játszó Lukács Sándor pedig mozgásszínházi elemeket mellőzve, ám annál több eleganciával és rutinnal kelti életre a fiával húsz évig kapcsolatot nem tartó, ám erkölcsi érzékét el nem veszített apát.

Aki tehát megnézi a Pesti Színház februári premierdarabját, érdekes és szokatlan összhatású előadást láthat, amely alapvetően azt kívánja bemutatni, hogy a hazugság és az igazság olykor olyannyira összekeveredik, hogy szétválasztásuk nem egyszerű feladat, és a látszat vonzóbb lehet, mint a valóság.

Ám azon túl, hogy kacagtat, és nevetségessé test egy sor emberi gyarlóságot, a darab lényeges kérdéseket is felvet: kinek hihetünk, kinek nem? Hogyan működik az ember, hogyan működnek az emberi kapcsolatok? Végül, de nem utolsósorban: mi váltja ki, hogy valaki beleszeressen a másikba?

A hazug Pesti Színházbéli előadása némi gondolkodást igénylő, tehát vélhetőleg csak a megtekintés után felbukkanó, ám ettől még helytálló válaszokat kínál minderre!