Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

– Az Esztergomi Várszínház szabadtéri színházként működik a vár déli végében, az úgynevezett Budai toronynál. Közvetlen közelében ott áll a bazilika, hazánk legnagyobb székesegyháza. A hely szelleme mennyire határozza meg a színház működését, az előadásokat?

– A genius loci nagyon is működik. Ha valaki meglátja ezt a földrajzi környezetet, meglátja a Várhegyet, rögtön beindul a fantáziája. Míg az Esztergomi Bazilika a magyarországi katolikus egyház főszékesegyháza, addig a királyi vár, nyugodtan mondhatjuk, államiságunk bölcsője. Ez felelősséggel és kötelezettséggel jár együtt, nem lehet akármilyen előadást odavinni!

– És gondolom, nem lehet akármilyen színházat sem! A színházi világban az Esztergomi Várszínház az elsők között nyújtott bemutatkozási lehetőséget a határon túli magyar színjátszás képviselőinek. Ez a hagyomány ma is él?

– Olyannyira, hogy mára nincs olyan Kárpát-medencei magyar színház, amely ne fordult volna meg Esztergomban! De közülük is a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Komáromi Jókai Színház azok, amelyek állandóan visszatérnek. Van, hogy a határon túliak a saját darabjaikat hozzák el, de olyan is, amikor közös bemutatókat állítunk színpadra velük. Idén például ilyen lesz a vajdasági származású kortárs szerző, Verebes Ernő Pengetangó című musicaldrámája, amelyet július 5-én a Gyulai Várszínházzal és az Aradi Kamaraszínházzal közösen mutatunk majd be. Ezek az előadások azért is különösen érdekesek, mert ilyenkor a közönség megtapasztalhatja a határon túli színházak anyaországitól eltérő stílusát is.

Korábban írtuk

– Az miben mutatkozik meg?

– Mivel a határon túli magyarok együtt élnek egy másik nemzet tagjaival, ez óhatatlanul érződik a nyelvhasználatukon, a nyelvük ritmusán és hangsúlyvilágán. Ugyanez jellemző a színjátszási stílusukra is, ami egy nagyon érdekes egyveleget eredményez. Különösen igaz ez, ha a rendező nem magyar nemzetiségű, amire mondok is egy példát! A nagyon elismert román rendező, Silviu Purcărete rendszeresen dolgozik a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban. Néhány évvel ezelőtt az ő rendezésében mutatták be Az ember tragédiáját, melyben abszolút tetten lehetett érni azokat a stílusjegyeket, azt a gondolkodásmódot, amelyek a román színházra jellemzőek. De van saját példám is, hiszen nagyon sokat játszom a Komáromi Jókai Színházban, ahová elég sűrűn hívják meg Martin Huba színész-rendezőt. Együtt dolgoztam vele Miroslav Krleža drámájában, a Glembay házban, amelyben Ignjat Glembayt, a titkos tanácsost, bankárt alakítottam. Emlékezetes próbafolyamat, majd emlékezetes előadás volt, hiszen a rendezésben benne volt mindaz, ami a mai modern szlovák színjátszásra jellemző. Vagyis nem naturalista darab lett, hanem egy rendkívül intenzív, expresszív előadás, melyben a színészeknek a földről egy kicsit „felemelkedve” kellett játszaniuk. Hálát adok a sorsnak, hogy ezt a fajta színjátszást is megismertem!

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

– Tekinthetjük a határon túli magyar színházak jelenlétét egyfajta missziónak is?

– Mindenképpen, hiszen a határon túli és a hazai közönség a színházon keresztül találkozni tud. Előfordult, hogy annyira jó előadással érkezetek hozzánk a nagyváradiak, hogy egy busznyi ember utazott el Erdélybe csak azért, hogy otthon, a saját színpadukon is láthassa őket. Vagyis a színház egyfelől identitásképző, másfelől pedig gazdaságélénkítő és turizmusfejlesztő szereppel is bír.

– Csaknem a kezdetektől, vagyis 1996 óta művészeti vezetője és igazgatója a színháznak. Hogyan került Esztergomba?

– Családunk generációkra visszamenően esztergomi, így mindig nagyon erősen kötődtem a városhoz. Éppen a debreceni Csokonai Nemzeti Színház tagja voltam, amikor megszűnt a nyári játszóhelyünk Tatán. Nekem persze rögtön beugrott, hogy az esztergomi Várhegy oldalán egykor működött nyári színház, így megígértem, ha hazamegyek, utánakérdezek. A város vezetése örült is a megkeresésnek, így a debreceniekkel mindent felmértünk és feltérképeztünk, majd leadtunk egy ötéves műsortervet. Aztán egyszer csak kaptunk egy levelet Esztergomból: az anyagi nehézségekre hivatkozva visszamondták az együttműködést. Nem sokkal később meglepve láttuk a hírt a televízióban, hogy megnyílt az Esztergomi Várszínház. Szégyelltem magam, mígnem két-három évvel később, 1992-ben sűrűn elnézést kérve megkerestek, és ettől kezdve művészeti vezetőként, majd 1996-tól igazgatóként intézem a színház körüli teendőket.

– A hely szellemével kezdtük a beszélgetést. De mire számíthat a közönség az idei évadban?

– Mindenképpen fontos, hogy szeretnénk fiatalítani a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Éppen ezért egyelőre kísérleti jelleggel ugyan, de az évad a Színház- és Filmművészeti Egyetem vizsgaelőadásaival, a Tempefőivel és a Chicagóval kezdődik június 26-án és 27-én. Július 12-én Pindroch Csaba feleségével, Verebes Lindával mutatja be kétszemélyes darabját, a Mr. és Mrs.-t, a rendszeresen visszatérő beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház pedig július 20-án Gogoltól hozza el a Háztűznézőt. Mindenképpen meg kell említeni, hogy az Esztergomi Bazilika előtt is felállítunk nagyszínpadot, ahol Kozma Orsi a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekarral, illetve Bogányi Gergely Kossuth-díjas zongoraművész saját fejlesztésű zongoráján koncertezik majd augusztusban. A színházi évad kísérő rendezvényeként pedig a nagyváradi Szigligeti Színház Liliput társulatával közösen idén immár 24. alkalommal szervezzük meg a legfiatalabbaknak azt a kreatív, művészeti tábort, amelyet a helyiek „bábos tábor” néven ismernek.

– Az Esztergomi Várszínház idén már 35 éve folyamatosan, megszakítás nélkül működik. Vannak az állami és önkormányzati finanszírozáson túl a gazdasági élet szereplői közül is támogatóik?

– Vannak, akik mindig mellettünk állnak, ilyen például a Neuzer, Magyarország vezető kerékpárgyártó üzeme vagy a Suzuki autógyár. Általánosságban azonban elmondható, hogy a gazdasági szereplőket nagyon nehéz a kultúra támogatására rávenni. Nem mindig ideális a helyzetünk, vannak jobb és rosszabb évadaink, így. Azért ha kevesebb előadással is, de valahogy mindig megoldjuk. Volt olyan év, hogy a színészi munkáimból befolyt próba- és előadásdíjaim egyenesen a várszínház kasszájába vándoroltak. Ez is kellett ahhoz, hogy ez a 35 év valóban folyamatos legyen.