Hogyan indult a világhírű herendi porcelán világhódító útjára? Nehezen kezdődött, hiszen az osztrákok, miután náluk 1718-ban nyílt porcelángyár, nem nézték jó szemmel a magyar kezdeményezést. Mégis, a szabadságharcot megelőző reformtörekvések idején, 1826-ban Stingl Vince egy kőedénygyárat és egy kis kerámiaüzemet alapított, amelyet Kossuth Lajos és a magyar arisztokrácia is támogatott.

A világhírű gyár története tehát egy egyszerű, falusi manufaktúrával kezdődött. Kerámikusként Stingl elsajátította a porcelánkészítés akkor már ismert, de a gyakorlatban számos nehézségbe ütköző technológiáját. Az égetéshez a Bakony faállománya rendelkezésére állt. Mivel az alapítónak nem volt elég pénze, a gyárat eladta, ami 1839-ben későbbi hitelezője, Fischer Mór tulajdonába került: Fischer az 1840-es évekre a porcelánüzemet gyárszerű manufaktúrává fejlesztette. A dolgozók létszáma 1841-ben már meghaladta az ötven főt. Gépeket vásárolt és kemencéket épített.

A Veszprém megyei közgyűlés 1842 elején a porcelángyárat császári és királyi kiváltságos porcelángyárként vette névjegyzékbe. Termékei az 1842-es iparmű-kiállításon megközelítették a bécsi porcelán minőségét, hiszen porcelánjainak alapanyagául iszapolt zettlizi kaolint használt. Hamarosan elérte a meisseni, a sévresi, a bécsi és a capodimontei minőséget. Az európai virág-, ágacska és madárdíszítésű minták mellett megjelentek a kelet-ázsiai motívumok, aminek következtében az 1845-ös bécsi és az 1851-es londoni világkiállításon a herendi már első díjat nyert.

A keleti mintás szervizből gróf Esterházy Pálné, a perzsa sah és Viktória királynő is rendelt egy készletet – utóbbit a windsori kastélya számára –, azóta e minta neve: Viktória. A készlet derűs, élénk színekkel festett, kínaira hasonló alkotás, amely sajátos kelet-ázsiai motívumokkal ékeskedik.

A herendi porcelán az 1853-as New York-i, az 1855-ös párizsi, az 1862-es londoni, az 1867-es párizsi, majd az 1873-as bécsi világkiállításon újra sikert aratott; tulajdonosa elnyerte a lovagi és a nemesi rangot. Párizsban 1867-ben Fischer Mór megkapta a francia becsületrend nagykeresztjét.

Megrendelői között voltak az Esterházyak, a Batthyányak, az Apponyiak, Pálffyak, Zichyek és a Rotschildok. Az 1874-es gazdasági válság után a gyár több gazdát cserélt és kissé eltávolodott a hagyományos művészi iránytól. A millennium után a középpolgári igényeknek megfelelő kisplasztikákat és dísztárgyakat gyártottak; ekkor a 83 fővel dolgozó gyár előbb fajanszot és kőedényeket állított elő, majd a gyárat néhány évre bezárták.

A század végén alapító unokája, Farkasházy Fischer Jenő lett a gyár tulajdonosa, a 150 legyártott kismadár és 200 féle állatfigura újdonsága ismét fellendítette az üzemet; 1900-ban Párizsban, 1901-ben Szentpétervárott, 1904-ben St. Louisban, majd Torinóban és Philadelphiában, 1935-ben a brüsszeli, majd 1937-ben a párizsi világkiállításon a herendi porcelán aranyérmet nyert.

A két világháború között a hagyományos Fischer Mór korabeli termékeket reprodukálták, emellett a kor szobrászainak legjobb alkotásaiból magyaros figurák gyártását kezdték meg, amivel óriási missziót teljesítettek a nagyvilágban. (A herendi porcelángyár termékei eddig 24 nagydíjat, illetve aranyérmet nyertek).

1948-ban államosították a gyárat, az 1960-as években azonban visszanyerte gazdasági és művészi önállóságát; kézzel festett alkotások kerültek ki a gyárból, hiszen a művészi termékekre egyre nagyobb igény jelentkezett. Ahogyan Belgiumban a beginák verik a csipkét, Antwerpenben a gyémántot kézzel csiszolják és Cognacban ma is fahordókban készítik a konyakot, úgy a herendi porcelán is egy életstílust, egy egyediséget és egy sajátos művészetet képvisel. Valamikor Herend a Habsburg családnak és a nemzetközi arisztokráciának volt udvari szállítója.

Ma a gyár szinte csak megrendelésre dolgozik; legfőbb megrendelői amerikaiak, köztük van a japán császári család és a spanyol királyi család is. Herend 25 százaléka állami kézben van, a többit a dolgozók birtokolják, így minden egyes munkavállaó tulajdonosként tekinthet a manufaktúrára.

Hankó Ildikó