Bence Lajos a szlovéniai magyar kultúráról

Ezen a tájon három-négy nemzet kultúrája találkozik. Lendva a magyar határ tőszomszédságában fekszik, néhány kilométer ide Horvátország, és Ausztria szintén elég közel van. Régen a határok elválasztottak minket, most meg összekötnek. A táj varázsa, kisugárzása sem hagyja érintetlenül az embert, ráadásul itt, Lendván született Zala György – mondta a Demokratának Bence Lajos szlovéniai, muravidéki magyar költő, újságíró.

– Hogyan jellemezhető a muravidéki magyar kultúra?

– A Muravidék hajdan Zala és Vas vármegyékhez tartozott. Köztudott, hogy a XX. század nem kedvezett a különböző magyar nemzetrészeknek, nekünk különösen nem, hiszen kicsi, mintegy tízezres közösségről beszélhetünk. Napjainkra azonban pezsgő magyar kulturális élet alakult ki Lendván és vidékén, ami utoljára a Monarchia utolsó évtizedeiben volt jellemző Zala ezen részén. Ma újra komoly eredményekről számolhatunk be. Makovecz Imre tervei alapján kulturális és művelődési központot, illetve színházat emelhettünk a város szlovén és magyar polgárainak összefogása révén. Fellépett itt már egy sor folklórművész és operetténekes, a felvidéki Ghymes, Sebestyén Márta, továbbá a zalaegerszegi és az újvidéki magyar társulat is. Szlovén és magyar, olykor horvát előadások felváltva mennek a színházban, így rengeteg néző jön még Zalaegerszegből, a horvátországi Csáktornyáról és szlovéniai Muraszombatból is. Sokan bérletet váltottak, tehát a Makovecz-ház egy határon túli, kisvárosi befogadó színháznak, régiós kulturális centrumnak tekinthető. Igen fontos eredmény, hogy az itteni ifjakból diákszínpad alakult. A szlovéniai magyarokat szolgálja a szintén nemrégiben megnyílt, békebeli hangulatot árasztó Bánffy Központ, amely megannyi kulturális rendezvénynek ad otthont. Itt található a magyar könyvesbolt, a Göncz László vezette Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet minden évben több könyvet ad ki itteni magyar szerzőktől. Az intézet munkatársai komoly kutatásokat folytatnak a szlovéniai nemzetrésszel kapcsolatban, és nem mellékesen a muravidéki magyar irodalmi életet szervezik. Évről évre több szépirodalmi és tudományos jellegű kötet lát napvilágot az intézet gondozásában. A Muratáj című irodalmi, kritikai és társadalomtudományi folyóirat szintén Lendván jelenik meg. Hála istennek, elmondhatjuk, hogy több igazi költője van ennek a nemzetrésznek.

– Egyszer azt hallottam egy kritikustól, hogy a tízezres muravidéki magyarság olyan irodalmi teljesítményt nyújt, mint egy magyarországi megye.

– Ez nem áll messze a valóságtól, az 1950 utáni generációkban több költői tehetség felbukkant, és ez igaz a mai ifjakra is. Az sem mellékes, hogy ezen a tájon három-négy nemzet kultúrája találkozik. Lendva a magyar határ tőszomszédságában fekszik, néhány kilométer ide Horvátország, és Ausztria szintén elég közel van. Régen a határok elválasztottak minket, most viszont összekötnek. A táj varázsa, kisugárzása sem hagyja érintetlenül az embert, ráadásul itt, Lendván született Zala György. Természetesen nem feledkezhetünk meg a muravidéki előzményekről. 1961-ben jelent meg Vlaj Lajos munkásköltő első kötete, majd 1972-ben látott napvilágot a Tavaszvárás antológia, az ebben megismert szerzőknek aztán lett önálló kötete is. E generáció legismertebb képviselője Szúnyogh Sándor volt, aki egészen kiváló költőnek és fáradhatatlan irodalomszervezőnek bizonyult. Sajnos elég korán meghalt, így az én generációm vette át a stafétabotot, 1997-ben alakult meg a Szlovéniai Magyar Írók Társasága, amelynek az elnökévé választottak, és tagjai lettek olyan többkötetes költők, írók, mint az előbb említett Szúnyogh Sándor, Varga József, Kercsmár Rózsa, Cimmermann Toplák János, Hagymás István, Bence Utrosa Gabriella, Zágorecz Csuka Judit és Halász Albert.

– Egyes vélemények szerint a szlovéniai magyar irodalom Illyés Gyula nyomán az egyetemes magyar irodalom hetedik sípjának számít.

– Az anyaországi, az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági és a nyugati magyar irodalom mellett mi a hatodiknak szoktuk nevezni magunkat a kárpátaljaiakkal együtt. De éppenséggel lehetnek ők a hatodik, mi meg a hetedik síp, ezen nem sértődünk meg. Sajnos a horvátországi és a burgenlandi vagy őrvidéki magyaroknak nincs számottevő irodalmi élete. A horvátországi Dél-Baranyában az ottani magyarok írnak komoly tanulmányköteteket, de jelentős szépirodalmi alkotások egyelőre nem születnek azon a tájon. Nálunk, Muravidéken más a helyzet, és hasonlóan Kárpátaljához, jeles alkotókkal büszkélkedhetünk.

– Zala György e táj talán legismertebb szülötte. A lendvai vár több évszázados falai között helyet kapott egy egyedülálló kiállítás a nemzet egyik legnagyobb szobrászáról.

– Az 1990-es évek közepén rendeztük be a várban. Ez amolyan hazahívó gesztus is volt a részünkről, hiszen ilyen jelentős tárlat Magyarországon sem tanúskodik a nagyságáról. Sikerült szobrai kicsinyített változatát megszereznünk, amelyeket a Dunántúl egyik legnagyobb épségben fennmaradt várkastélyában bárki megtekinthet. A lendvai várban egyébként több évtizede működik galéria és néprajzi-helytörténeti múzeum, amelynek jelenleg Gerics Ferenc a vezetője. Több mint három évtizeddel ezelőtt itt nyitotta meg kapuit a Lendvai Művésztelep is, amely az első ilyen szerveződés volt Szlovéniában, és szerencsére ma is virágzik, szinte az egész Dunántúlon párját ritkítva. Nem véletlen, hogy Lendva kilenc akadémiát végzett képzőművészt adott a magyarságnak.

– A muravidéki magyar képzőművészeti élet ma is pezsgőnek mondható?

– Szerencsére igen, bár legnagyobb grafikusunk, Gálics István kilenc éve elhunyt. Ő, túlzás nélkül állítom, nemzetközi hírű lett, hiszen színes fametszeteivel Japánban nagydíjakat nyert. A szlovén képzőművészeti élet máig nagy becsben tartja ezt a zseniális magyar embert. Szólnom kell a ma is alkotó Király Ferencről, akinek szépséges Szent István-szobra a lendvai plébániatemplom mellett áll, róla most készítünk egy monográfiát, és tiszteletére ősszel egy nagyszabású kiállítást rendeznek a várban. Az ifjú muravidéki magyar képzőművészeknek is működik alkotótáboruk, úgyhogy az utánpótlás biztosított. És ami rettentően fontos: a fiatal alkotók egyetemi, főiskolai éveik után többnyire hazajönnek a szülőföldjükre.

– A hetési, őrségi népi hagyományokat őrzik a szlovéniai magyarok?

– A majd harminc magyarlakta településen több hagyományőrző csoport működik. Ezek közül talán a két legsikeresebb a Muravidéki Néptánccsoport és a Muravidéki Nótázók, amely nemrégiben egy rangos Kárpát-medencei seregszemlén nagydíjat nyert.

– Bence Lajos amellett, hogy a szlovéniai magyarság hetilapjának, a Népújságnak a főszerkesztője, egyben a legismertebb muravidéki magyar költő. Hol helyezi el magát a magyar irodalomban a példaképeket és a kortársakat tekintve?

– A népi írókon nevelkedtem, akiknek a legújabbkori kánon alapján mostoha sors jut. Pedig Illyés Gyula vagy Nagy László nélkül elég nehéz elképzelni a XX. századi magyar irodalmat. Ezt a fajta elhallgatást én is érzem. Hiába jelent meg több kötetem, hiába ismer a szakma Ljubljanában, Zágrábban, hiába vagyok a zalaegerszegi kulturális folyóirat, a Pannon Tükör főszerkesztő-helyettese, a „süket város”, Budapest, illetve a magyarországi irodalmi élet hangadó része nem fogadja be a hozzám hasonlókat. Nem mintha bármennyire is vágynék rá, de például az Élet és Irodalomban biztos nem jelenhetne meg versem. Természetesen csak a hihetetlenül toleráns liberális körök utasítanak el minket, a nemzeti konzervatív szellemben alkotó anyaországi művészekkel rendkívül jó a kapcsolatunk. Érdekes módon nem hangozhatott el a Makovecz Imréhez írt költeményem akkor, amikor az általa tervezett városi színházat megnyitották a nagyközönség előtt. Pedig a programban szerepelt a vers, de talán a váratlanul betoppanó Gyurcsány Ferencnek kicsit erős lett volna, vélekedtek a szervezők, ezért jobbnak látták kivenni a műsorból. Hiába, a konzervatív költőknek ma kevés babér terem.

– Azért még mielőtt bárki félreértené, a konzervatív Bence Lajosnak elég progresszív sorai is megjelentek az elmúlt két és fél évtizedben, sőt az utóbbi hónapokban is.

– Mégsem szeret a ma uralkodó magyarországi irodalmi kánon. A hangom hiába mai, sokszor talán progresszív is, az értékrendem nemkívánatos a „mértékadó” irodalmi lapoknál. Pedig itteni pályatársaimmal talán nem vagyunk olyan provinciálisak sem, ugyanis rendszeres kapcsolatban állunk horvát és szlovén művészekkel. Elmondhatjuk magunkról, hogy közép-európai mentalitásunk, műveltségünk van. Más vagyok, mint a budapesti írók, de ezt a fajta másságot az ottani úgynevezett liberális értelmiség nem képes elfogadni. Mindezt nemcsak egy muravidéki éli meg, hanem például a felvidékiek, vajdaságiak nagy része is. Pedig ettől (is) ilyen erős kulturális szempontból napjainkban ez a nemzet, hiszen ennyi irányba bír kitekintéssel. Nekünk, határon túliaknak köszönhetően az egész magyarság nagyon jól eligazodhatna a szomszédok között, persze akkor, ha kormányszinten erre valóban odafigyelnének, bárki is van hatalmon. Nem lenne haszontalan, ha ezt az adottságot végre mindannyian meg tudnánk élni lelkileg, és persze gazdasági szempontból is ki tudnánk használni, ám erre hiába várunk 16 éve. Pedig mi, kisebbségi sorban élő művészek visszük tovább azt a Habsburg-birodalomban gyökerező hagyományt, hogy eredeti nyelven olvassuk a szomszédok műveit.

– Tehát ha a ma nyelvén valaki szilárd értékrendet jelenít meg, ráadásul nemzetközi kitekintéssel is rendelkezik, az talán a legveszélyesebb az előbb említett körök számára.

– Ez persze engem nem befolyásol, hiszen vannak témák, amelyeket nem lehet megkerülni, különösen nem kisebbségi sorban. Én nem alanyban és állítmányban gondolkodom, hanem igazságokban, olykor tán részigazságokban, és ha a téma ezt megköveteli, akkor radikális hangnemben szólalok meg. Nekünk, határon túli magyar íróknak, költőknek azért főleg a saját nemzetrészeinket kell szolgálnunk úgy, hogy megfogalmazzuk azokat az igazságokat, gondolatokat, amelyeket a közösség nagy része érez, oszt, de nem mer vagy tud artikulálni. Ilyen szempontból a költészet és az újságírás számomra igen közel áll egymáshoz. Az ilyen jellegű mondanivalótól sokan irtóznak manapság, de mindezt akkor is magunkra vállaljuk.

Zsebők Csaba