A hídépítő

– „Színháztörténeti jelentőségű programok, a pandémia után folyamatosan javuló mutatók és az energiaválság okozta nehézségek egyaránt jellemezték a Nemzeti Színház elmúlt évadát” – mondta a színház 2023. június 26-án megtartott évadzáró eseményén, amellyel szinte egy időben ért véget a X. Nemzetközi Színházi Olimpia is. A Covid-járvány után a nézőknek is sikerült visszatalálniuk a színházba?

– A világjárvány után ez volt az első olyan teljes évad, amikor tudtunk dolgozni, jóllehet a gazdasági válság miatt bemutatókat hagytunk el, és kevesebb előadásunk is volt. Ez azt jelenti, hogy míg a Nemzeti Színház csúcsra járatva 2018-ban mintegy 470 előadást játszott, most majdnem százzal kevesebbet. A szakma örömére a közönség mindezek ellenére visszatért a hazai színházakba, miközben Európában ez nincs mindenütt így. A nézői szokások ugyanakkor megváltoztak, jellemzően nagyon előre nem vásárolnak jegyet az emberek, ám a nézőszám tekintetében így is bőven 95 százalék felett vagyunk.

– Színháztörténeti eseményként értékelte a Színházi Olimpiát, amely nemcsak a Nemzeti Színházban, de több mint száz helyszínen zajlott szerte az országban. Mit tart a rendezvény legnagyobb sikerének?

– Az egyik és talán legfontosabb célját elérte az olimpia, hiszen ez a bezárkózó magyar színházi szakma egyszerre kinyílt. Az egyik fő aggodalmunk előzetesen ugyanis az volt, hogyan tudunk sikeresen bemutatni ekkora számban külföldi előadásokat egy olyan országban, amelynek ugyan csodálatos a színházi élete, de a környező országokhoz képest nemzetközi fesztiválok szempontjából nagyon szerényen teljesít. Ám nemcsak a szakma, de a közönség is megérezte ennek az ízét. A kapcsolatok pedig megmaradnak, a külföldiek viszik az ország jó hírét, hiszen megtapasztalták a kulturális életünk gazdagságát, annak hihetetlen erejét. Sikerült egy szabad fesztivált csinálnunk kötelező témák kötelező felmondása nélkül. Ha csak a különböző külföldi fesztiválokat nézzük, már akkor is jól látszik, hogy mennyire kirekesztő módon szervezik őket, és mennyire fájóan szűkülnek be ezek a rendezvények! Mindennek persze következménye is van, hiszen a művészek igazodnak, szeretnének megfelelni, fontosnak tartják a kijelölt mantrák ismételgetését. Mindez azonban a művészi értékek háttérbe szorulását hozza magával.

– Volt olyan külföldi előadás az olimpián, amelyen ezt érzékelni is lehetett?

– Természetesen. De én nem félek ettől. Tudniillik rendkívül erősnek érzem magunkat, a magunk igazságát és a kultúránk erejét! Így senki nem korlátozott senkit, mindenki szabadon megnyilvánulhatott, amibe még a normális hangvételű viták is belefértek. A színházak érezhették, hogy mondhat bárki bármit, van körülöttük levegő, ami nem szorul be. Hiszen mindannyiunk feladata, hogy a művészeti élet szabadságát biztosítsuk, és harcoljunk is érte! Az elmúlt öt év Madách Nemzetközi Színházi Találkozóján (Mitem) mindig volt olyan nemzet, amelyik tanítani akart bennünket, és meg akarta mondani, hogy milyennek kellene lennünk. Féltem attól, hogy ez a fajta gondolkodás, ez a fajta kioktatói szándék az egész olimpiára rányomja majd a bélyegét. De nem így történt! Semmi nem volt! Ez a csoda az egészben! Persze szándékot láttunk rá, ám amikorra eljutott volna a folyamat a megvalósulásig, kipukkadt a lufi. Mert mindenki megtapasztalta, hogy Magyarország szabad ország, ahol bárki elmondhatja a véleményét. Ez Nyugaton nagyon nincs így, és Keleten se sajnos. Az, hogy valakik a politikai szándékok alapján relativizálni akarják az olimpia jelentőségét, lelkük rajta, nem érdekel. Ez akkor is színháztörténeti esemény volt, hiszen Magyarország még sohasem rendezett ilyen léptékű színházi eseményt. Ebből a gazdag országos programból még csak kiemelni sem lehet, de a magyar közönséget megszólító, műfajilag rendkívül sokszínű kínálat mellett valóban színháztörténeti találkozásokra került sor. Az olasz Emma Dante, Romeo Castellucci vagy Alessandro Serra rendezései, az idős japán mester, Szuzuki Tadasi talán utolsó európai látogatása és az elismert román színház két meghatározó rendezője, Silviu Purcărete és Andrei Șerban egy-egy előadása mind-mind megadták a Színházi Olimpia rangját. Természetesen mi is letettük a névjegyünket: a Csíksomlyói passió című produkciónkat 2017 óta játssza közösen a Nemzeti Színház és a Nemzeti Táncegyüttes. Az olimpia idején pünkösdkor a budapesti Szent István-bazilika előtt adhattuk elő telt ház és megannyi érdeklődő előtt. Ezen a szakrális téren feleleveníteni keresztény hitünk legfontosabb történetét, majd közösen elénekelni a magyar Himnuszt és a Boldogasszony anyánkat – mi így ünnepeltünk.

– A hazai sajtó ugyanakkor a The Guardian cikkéből Theodorosz Terzopuloszt, a Színházi Olimpia alapítóját, a szervezet elnökét idézi, aki arra a kérdésre, hogy miért Magyarországon, egy politikailag jobbra tolódott országban rendezik meg az olimpiát, azt válaszolta, hogy az „ellenségeink szemébe egyenesen bele kell tudni nézni”.

– Terzopulosszal nem értünk mindenben egyet, ez nyilvánvaló. Ehhez képest eljön ide, lenyűgözik a színészek, megkapja, amit kér, csinálja az előadásokat. Szoktunk vitatkozni is, ami azt mutatja, hogy lehetséges a párbeszéd és a kommunikáció akkor is, ha mást gondolunk az egyes dolgokról. Ami egyébként az olimpia egyik legfontosabb üzenete is. Hiszen ha nem kommunikálunk, ha felszámoljuk a hidakat, akkor eleve lehetetlenné válik az elfogadás, a másik megértése. Az ember szép lassan rájön, hogy végül is sokkal liberálisabb, mint a liberálisok.

– Ennek a hídépítésnek volt példája a Színházi Olimpia részeként megvalósult Madách Projekt is, amelynek során tizenegy ország színművészeti egyeteméről érkeztek hallgatók Budapestre, hogy saját feldolgozásukban mutassák be Madách Imre Az ember tragédiájának valamely színét. Bár Madách drámáját mintegy hatvan nyelvre lefordították, mennyire ismerik külföldön?

– Madách műve nem egyszerűen a magyar irodalom egyik megismételhetetlen produktuma, hanem világcsoda, kevés vele párhuzamba állítható mű született a világon. Ennek ellenére külföldön sajnos csak nagyon kevesen ismerik. Éppen ezért választottuk Madáchot a fesztiválunk névadójának, akinek ráadásul idén ünnepeljük 200. születési évfordulóját, így mindenképpen szerettem volna róla az olimpián belül is méltóan megemlékezni. Ezért szerte a világon megszólítottunk iskolákat, arra kértük őket, olvassák el Madách darabját, és ha kedvük van, jöjjenek el egy különleges előadásra. Ez várakozáson felül sikerült is, hiszen csak Csehországból nem sikerült elhoznunk művészeti egyetemet. Ott ugyanis annyira aggódnak a mi demokratikus létezésünk miatt, hogy elutasították a meghívást. A többiek itt voltak, látták és megélték ezt az ünnepet. Bár kőkemény munka volt, a végén valódi katarzist tapasztalhatott az a mintegy 170 külföldi és 40 magyar diák, akik egymás jeleneteit ötször-hatszor is végignézték, és akik már magukkal viszik a szívükben Madáchot – és Magyarországot. Ezt a különleges előadást a köztévé jóvoltából Az ember tragédiája 1883-as ősbemutatója miatt minden évben megünnepelt magyar dráma napján, azaz szeptember 21-én láthatják a televíziónézők is. Ahogyan azt a werkfilmet is műsorra tűzik, amely a közös alkotás felemelő és fáradságos folyamatát mutatja be. Ezt a kétrészes „így készült az előadás” dokumentumfilmet egyébként közösen készítették a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) hallgatói és tanáraik Nagy Anikó Mária rendezésében.

– Az ön feladata volt, hogy ezeket az egyes nemzetek által saját anyanyelvükön, saját rendezésben előadott színeket egységes előadássá fésülje össze. Mi volt a legnagyobb kihívás?

– Éppen ez a különbözőség. Merthogy minden egyes színnek mind stilárisan, mind megszólalási módban más és más megközelítése volt. Azt biztosan tudtam, hogy a Nemzeti Színház színpadán ez nem működne. Ezért találtam ki, hogy menjünk a Hajógyári-szigetre, egy olyan atmoszferikus térbe, amelyhez a más-más stílusban megfogalmazott színek egy kicsit alkalmazkodni fognak, egységesítve ezzel az egész történetet. És így is lett! Az egyes társulatok a térhez igazodva maguk alakítottak a színeiken, sőt, statisztáltak is egymás jeleneteiben, így is erősítve a másikat. Vagyis a lehető legnagyobb dolog történt, ami csak lehetséges: 11 ország és ennél is több nemzet tagjai zökkenőmentesen, feszültség nélkül dolgoztak egymás mellett! Mivel benne vagyok az olimpia szervezőbizottságában, harcolni fogok azért, hogy minden olimpián legyen egy hasonló projekt. Mert látszik, hogy van létjogosultsága! Ha sikerül két év múlva Rómába vinni a következőt, mindenképp találnunk kell egy hasonló volumenű szöveget. Én például Dante Isteni színjátéka mellett fogok kardoskodni.

– A Nemzetközi Színházi Olimpia támogatója a magyar állam volt. Próbáltak a finanszírozásába bevonni gazdasági szereplőket, cégeket úgy, amint az például a nagy költségvetésű kiállítások esetében már bevált gyakorlat?

– Sajnos nem sikerült, bár volt olyan nagy cég, amelyet többször is megkerestem, de éreztem az ellenállást. A magyar kultúra legfontosabb szponzora ma a magyar állam, ami nem is olyan nagy baj. Pláne, hogy látjuk, hova züllik le a kultúra Nyugaton, ahol magánszemélyekre van bízva a szponzoráció. Nézzük meg például, hogy milyen a New York-i felhozatal, mennyi ott az igazán komolyan vehető színházi előadás! Vagy a mi értelmezésünkben mennyi értékelhető színház van Los Angelesben? Nem vonva kétségbe a show-business csodáját, azt kell mondanom, hogy egyetlenegy sem.

– Vagyis a könnyebb utat választják, ami a szakmai színvonal rovására megy?

– Abszolút. És mérhetetlenül igazságtalanná teszi a rendszert. Mi, Magyarországon a Déryné Programon keresztül ingyen próbáljuk meg a legkisebb települések lakóit is kultúrához juttatni. Vagyis míg Londonban csak az elit iskolák növendékei, nálunk a borsodi falvak diákjai is elmehetnek a színházba. Ha elkezdünk szponzorokban gondolkodni, ennek vége. Más kérdés, hogy mekkora az ország teherbírása. Idén kevesebb ugyan a pénz, de a szándék megvan, és csináljuk.

– Ez a szándék, vagyis hogy a színházi kultúra a lehető legtöbb emberhez jusson el, vezette a Nemzeti Színházat akkor is, amikor júliusban stratégiai együttműködési megállapodást kötött a Ferencvárosi Torna Clubbal?

– Igen. Van 100-120 ezer nézőnk, ami persze nem kis szám, ám ha a Fradi milliós rajongótáborát nézzük, van hova fejlődnünk. Ráadásul ez egy teljesen más közeg, amelyet meg kell tudnunk szólítani. Így felajánlottam például, hogy az FTC korosztályos csapatainak tagjai jöjjenek el, és nézzék meg az előadásainkat!

– A Királyok évada címet viselő, most kezdődő 2023/2024-es szezonban kilenc bemutatót terveznek. Kiemelne ezek közül néhányat?

– Számos különlegességgel készülünk, így például Toót-Holló Tamás Aranyhajú hármasok című művének bemutatójával, amelyben az ősi magyar hitvilág és mesevilág elevenedik meg a pogány–keresztény alapkérdéseket boncolgatva. Vagy Sík Sándor István királyát Berettyán Nándor rendezésében, illetve azt a Lear király-átiratot, amelyet Valerij Fokin értelmezésében láthatunk majd valamikor tavasszal. Mindegyik izgalmas kaland lesz, nem beszélve arról a Gyulai Várszínházzal közös előadásról, amely Rátóti Zoltán rendezésében Molnár Ferenc egyfelvonásosaiból készült, Egy, kettő, három – Az ibolya címmel. Ezt augusztus 16-án már be is mutattuk Gyulán, októbertől pedig a Nemzetiben is láthatja majd a közönség. Különlegessége, hogy az SZFE-s diákok a saját oktatóikkal együtt szerepelnek benne. Remélem, ez nem egyszeri alkalom, hanem modellértékű együttműködés lesz: tapasztalt tanárok és a pályára lépés előtt álló hallgatók közös munkája olyan gyümölcsöket hozhat, amely túlmutat egy színházi előadáson.

– Az új évad 2023. szeptember 3-án a Bánk bánnal veszi kezdetét. Katona József klasszikusát immár hetedszer állítja színpadra, miben lesz ez most különleges?

– A Bánk bánnal nyitni egy Nemzeti Színház számára mindig különleges esemény. Ez a legjobban megírt magyar színdarab, shakespeare-i szinten nem sokat sikerült összehoznunk, de ez mindenképpen ilyen. Illetve ilyen a Csongor és Tünde, valamint Az ember tragédiája is, amelyeket folyamatosan újra és újra előveszek, hiszen örökké inspiráló szövegek. Van persze, hogy némely megoldások átmennek egyik előadásból a másikba, de mindig adódik valami új is. Most például a Bánk bánt először játsszuk olyan fiatalokkal, akik nagyjából egyidősek a dráma XIII. századi szereplőivel. Korábban erre valószínűleg azért nem volt példa, mert ezek olyan fajsúlyos szerepek, amelyekhez fel kell nőni. De azt hiszem, tanítványaim mára megértek a feladatra. Ráadásul azok a kérdések, amelyet a darab felvet, a Kelet és Nyugat közé szorult magyarság örök dilemmái, különösen most, ebben a kihívásokkal teli létben, erőltetett aktualizálás nélkül is megszólítják a kortárs közönséget. Mindezt nem didaktikusan, hanem magánemberi indulatok, a féltékenység, az irigység és a szenvedélyek kapcsán, amelyekkel könnyedén tudunk azonosulni. Márciusban fiatalok előtt már lejátszottunk az öt felvonásból négyet, és a fogadtatása alapján azt mondhatom, nagyon ütős előadás született.