A hitelesség a lényeg

– A jazzről legtöbbünknek az improvizáció jut az eszébe, és hogy ez a legszabadabb zenei műfaj. Mit jelent ez a gyakorlatban?

– A jazzt talán a kifestőhöz lehet a legjobban hasonlítani: a körvonalak adottak, ám hogy milyen színekkel tesszük elevenné, az a zenészeken múlik. Működnek persze itt is törvényszerűségek, például, hogy szinte mindig ugyanazzal a sebességgel fejezzünk be egy dalt, mint amivel elkezdtük, és közben nem változtatjuk a tempót. A klasszikus zenében mindez elképzelhetetlen, ott a lassítás, a gyorsítás az egyik legfontosabb zenei kifejező eszköz. Ha a világ négy sarkából meghívott jazz-zenészeknek a színpadon előzetes egyeztetés és természetesen kotta nélkül játszaniuk kellene, minden nehézség nélkül megtennék. Hiszen biztosan ismerik a nálunk is alapműveltségnek számító jazzstandard dalokat, és azonnal reagálnának arra, amit a másik játszik. Ez a műfaj legfontosabb jellemzője, hogy pontosan annyi szabály van benne, amennyi még lehetővé teszi a kötetlen és szabad játékot. Pár éve indítottunk egy sorozatot „Amit tudni akartál a jazzről, de sosem merted megkérdezni” címmel pontosan azért, hogy az emberek választ kaphassanak a műfajjal kapcsolatos kérdéseikre. Ebben egy-egy előadás előtt névtelenül lehet kérdezni a zenekartól – a téma, hogy mit is jelent az improvizáció, számtalanszor előjött.

– Mert a kötetlen játék megfoghatatlannak tűnik, hiszen nincs kotta, nincs karmester. Mindez feszesebb együttműködést, odafigyelést vár el a zenekar tagjaitól?

– Persze! Nagyon kell figyelnünk egymásra, hogy a zenekarban mindenki tudja, mi fog történni a következő pillanatban, hisz kevés dolgot beszélünk meg előre. Ha szeretném befejezni a zongoraszólót, jó időben jelzek a következő szólistának. Ránézek, ha nem figyel, ciccegek, de ha ez sem elég akkor oda is kiálthatok, nálunk minden belefér, a lényeg, hogy mindig tudja a másik, éppen hol járunk a zenében. Más műfajban nincs ennyire élénk párbeszéd a zenészek között, a klasszikus zenében minden egyes hang ott áll a kottában és a popdalok is kötött szerkezetűek.

– A kezdetektől tudatosan építették a trió különleges repertoárját, vagy idomulniuk kellett a hazai, kétségtelenül szűkebb jazzkedvelő publikum igényeihez?

– Megpróbálni idomulni a közönség igényeihez a mi műfajunkban óriási hiba lenne. Csak olyan zenét szabad játszani, amit valóban szeretünk, mert ordít a színpadról, ha valaki nem önazonos. Nagy szerencsénk, hogy mindhárman rendkívül nyitott zenészek vagyunk, nagyon sokféle stílust kedvelünk, és tudunk hitelesen előadni. Az első két lemezünkön saját szerzemények voltak, majd következett a Jazzkívánságműsor program, ahol a közönségünk kedvenc dalainak jazzfeldolgozásait kezdtük játszani. Innentől pedig kinyílt a világ, lebomlottak a határok, amihez persze arra is szükség volt, hogy szeressük ezeket a dalokat, és éppolyan hitelesen játsszuk a magyar slágereket, mint Bartók és Beethoven műveinek feldolgozásait. 

– Mi a legfontosabb szempont az átiratok készítésénél? 

– Hogy csak akkor szabad hozzányúlni egy zenei anyaghoz, ha hozzá tudunk tenni valami olyat, amitől érthetőbb, maibb vagy többek számára befogadhatóbb lesz. Ha a felsoroltak közül egy sem teljesül, akkor hiba volt megcsinálni a feldolgozást. Én meglehetősen konzervatív módon gondolkodom ebben a kérdésben. Mindig azon vagyok, hogy megtartsam egy mű eredeti üzenetét, nem történhet meg, hogy a feldolgozás hangulatában idegen legyen az eredetitől. Tisztelni kell a szerzőt még a legtinglitanglibb sláger esetében is, hisz nagy slágert ugyanolyan nehéz írni, mint monumentális remekműveket. Fontos még, hogy az olyan korszakalkotó zeneszerzők művei esetében, mint Beethoven vagy Bartók, kutya kötelessége az embernek végighallgatni az egész életművet, akár többször is. A zenehallgatás során mindig bevillannak az ötletek, így viszonylag gyorsan leszűkül a kiválasztott darabok köre. A zenekari próbák tovább finomítják a listát, és persze előfordul, hogy az átirat egyszerűen nem működik – így történt például Bartók II. zongoraversenyének részletével, ami fantasztikus darab, de annyira szomorú és sötét, hogy kétséges, hogy ezt a darabot hallgatva Bartókot megszereti az, aki mostanság ismerkedik a műveivel. 

– Mennyire folyik a hazai jazzszcénában verseny a közönség kegyeiért?

– Nagyon, pont úgy, mint az összes műfajban. De én szeretem az egészséges versenyhelyzeteket, mikor a zenészek tudása, egyénisége és a zenekar kisugárzása határozza meg, hogy a csapat sikeres lesz-e vagy sem. Sokan vagyunk kis országban, meg kell küzdeni a sikerért.

– A zenészek nagy többsége erre azt mondaná, hogy soha ilyen nehéz nem volt a helyzetük, mint manapság.

– Tudom, hogy sok zenész szidja a mai kort – én nem fogom. Hajlamosak ugyanis elfelejteni, hogy ma már nem függünk a kiadóktól, a rádiók és a megmondó emberek kegyeitől. Aki panaszkodik, az elfelejti, milyen volt a hetvenes-nyolcvanas években, mikor egyetlen ember döntésétől függött, hogy egy tehetséges zenész készíthet-e lemezt, kaphat-e fellépési lehetőséget, vagy sem. Feldolgozhatatlan, ha valaki látja, érzi, a közönségtől kapott visszajelzések alapján tudja is, hogy tehetséges, ám évekig nem tud előre lépni, mert ahol csak lehet, gátolják. Ma, ha valaki tényleg igazán jó – és nem a tízmilliós Magyarország viszonylatában gondolja magáról, hogy világszínvonalú – és feltesz magáról egy felvételt a netre, holnapután világsztár lehet. Ennél nagyobb lehetőség még sosem adatott a zenészek számára. Közben persze jönnek a hihetetlenül tehetséges fiatalok, akik között sokan 15-16 évesen már úgy játszanak, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Ám ez szintén klassz dolog, mert fejlődésre sarkall, nem engedi, hogy elkényelmesedjünk. Szerintem először önmagunknak kell feltenni a kérdést, hogy biztosan mindent megtettem azért, hogy sikeres legyek, hogy előre lépjek.

– És mit válaszolna erre saját magának?

– Azt, hogy elképesztően sok munkám van abban, hogy ma itt tartok. Úgy érzem nem érhet olyan kritika, ami kimozdítana a nyugalmamból, mert annál keményebb kritikát úgysem kaphatok, mint amit én fogalmazok meg önmagammal szemben. Nagyon messziről jöttem, későn érő típus vagyok, a jazztanszakon a társaimat látva csak fogtam a fejem, hogy én mégis hogyan lehetek itt. Rengeteg gyakorlás és munka van abban, hogy idáig jutottam. És emellett óriási szerencsém volt a zenésztársaimmal – a trió tizenöt éves története során egyetlen egyszer volt csak tagcsere –, Fonay Tibivel és Gálfi Attilával tökéletes csapatot alkotunk. És valószínű az is segített, hogy mindig hétköznapi ember akartam maradni, sosem voltak művészallűrjeim, ami eltávolított volna a valós élettől. Nekünk, jazz-zenészeknek ebből a szempontból amúgy is könnyebb dolgunk van, hiszen a színpadi művészekkel – színészekkel, operaénekesekkel – ellentétben minket nem választ el a pódium a mindennapoktól.

– Hogy érti?

– Egy színházban vagy az operában a színpad egyben védőbástya is. Mi jazzisták többször dolgozunk a terepen, kezdő korunkban teljesen normális dolog volt például kávéházakban játszani, ahol mind a pincér, mind a vendégek gyakran megengedték maguknak, hogy adott esetben vállalhatatlan stílusban, hangosan kritizáljanak, odaszóljanak. Ez egy klasszikus zenei koncerten elképzelhetetlen.

– Fontos a külföldi szereplés?

– A már emlegetett versenyhelyzet miatt is nagyon fontos. Az nem visz előre, ha az ember itthon belekényelmesedik a nagy zenész szerepébe. Külföldi klubokban, fesztiválokon mindennapos, hogy világsztárok mellett lépünk színpadra, két hete egy hollandiai fesztiválon nem sokkal utánunk lépett fel például Gerard Clayton jazz-zongorista – egy fantasztikus zenész, akinek rongyosra hallgattuk a lemezeit – vagyis óhatatlanul a hozzá hasonló nagy­ágyúkkal kerülünk összehasonlításba. És ez nagyon inspiráló. Ráadásul ezek a külföldi koncertek olyan élményekkel, olyan különleges pillanatokkal gazdagítanak, amik csak ritkán adódnak az életben.

– És mik a terveik a következő tizenöt évre?

– Készül az új Bartók-anyag, a Jazz­kívánságműsor magyarul sorozat harmadik lemeze, és a trióval egy egészen új, izgalmas dologra is készülünk, ám ez még titok. Szerencsére rengeteget játszunk, a zeneszerzés feszesebb időszaka után a fellépések mindig feltöltődést, pihenést jelentenek. Főleg úgy, hogy a csapattal koncertre utazni olyan, mintha osztálykirándulásra mennénk – csak épp osztályfőnök nélkül.