A Holt költők társasága

A Peter Weir rendezésében, Robin Williams főszereplésével készült Holt költők társasága 1989 egyik legemlékezetesebb amerikai filmje lett. És mert azóta felkerült az Amerikai Filmintézet száz leginspirálóbb mozgóképes alkotást tartalmazó listájára, elmondható róla: nemcsak népszerűnek, de időtállónak is bizonyult.

Részben ezért dönthetett úgy Tom Schulman, hogy közel negyedszázad múltán színművé írja az annak idején Oscar-díjjal elismert forgatókönyvét. A Holt költők társasága színpadi adaptációja 2016-ban debütált a New York-i Off-Broadway-n, magyar nyelvű változata a fővárosi Átrium színház műsorán szerepel, Vidovszky György rendezésében.

A cselekmény 1959-ben játszódik. Egy napon új tanuló érkezik a Welton Akadémia nevű, bentlakásos fiúiskolába: Todd Anderson. A visszahúzódó fiú a gimnázium éltanulója, Neil Perry szobatársa lesz, így egykettőre megismeri annak barátait is: Knoxot, Charlie-t, Cameront.

De nem ő az egyetlen frissen csatlakozó: kisvártatva új angoltanár kezdi meg a munkát a diákok által csak Helltonként emlegetett intézményben (a „hell” szó jelentése az angolban: pokol). És Mr. Keating formabontó módszerekkel és a többi pedagógusétól alapvetően eltérő üzenetekkel dolgozik: például arra buzdítja a tanítványait, hogy más perspektívából is vizsgálják meg a dolgokat. Ehhez például elég, ha felállnak az asztalra, amelynél általában ülni szoktak, vagy a megfelelési kényszerüket legyőzve találják meg a saját ritmusukat, a maguk tempóját, végső soron: önmagukat.

Neil rájön: Mr. Keating annak idején a Hellton diákja volt, és itt létrehozott egy irodalmi és önképzőkört, a Holt Költők Társaságát. Fentebb említett barátaival Neil titokban újraalakítja e szervezetet, de nem csak ez mutatja, hogy a különc oktató egyre erősebb hatást gyakorol rájuk: a hallgatag Todd bizonyítja, hogy poézisról van szó, kimondottan tehetséges; Neil rájön, hogy színész szeretne lenni; Knox rádöbben, hogy beleszeretett egy Chris nevű lányba, és tűnődni kezd, hogyan tudathatná ezt szíve választottjával. Vagyis: a konzervatív intézményben felüti a fejét az újítás és a rebellió szelleme, amit a kíméletlenségig szigorú, merev igazgató, Mr. Nolan nem néz jó szemmel…

A darab láttán alighanem az a befogadó első benyomása: bárcsak megadatott volna neki, hogy annak idején olyan pedagógustól tanulhasson irodalmat, mint Mr. Keating! A művet ugyanis áthatja az élet és a szavak, konkrétabban az irodalom iránti rajongás – aki figyel, számos vers és egyéb alkotás részleteit azonosíthatja benne, melynek szerzői között William Shakespeare éppen úgy megtalálható, mint Walt Whitman, William Ernest Henley vagy Robert Frost.

Ehhez kapcsolódik a darab egyik ötletes, egyben kifejező megoldása: a szereplők által felütött könyvek egy-egy kamerát rejtenek, és az általuk közvetített képsorok időről időre feltűnnek a színpad hátterében elhelyezett kijelzőn. Vagyis: a könyvek – a költészet, az irodalom – önálló nézőpontot kapnak, akárcsak a darab hús-vér szereplői!

A Holt költők társasága végső soron a kamaszkorból a felnőttkorba való átmenet drámája, egyben a hagyomány és az újítás megütközésének, a konformizmus és a nonkonformizmus egymáshoz való viszonyának drámája is. Hiszen Mr. Keating nem csupán azzal fordul tanítványaihoz, hogy találják meg önmagukat, az általa oktatottak lényege valami más, valami több: a hosszú távú gondolkodás, mert már középiskolás korban is felelősséggel tartozunk a sorsunkért. Ugyan melyik kamasz van ezzel tisztában tizennégy-tizennyolc éves korában, főleg manapság, amikor a közösségi médiából és a különféle internetes felületek reklámjaiból rázúduló ingerek alapvetően azt közvetítik, ahhoz, hogy valaki trendi legyen, nem alkotóvá, sokkal inkább fogyasztóvá kell lennie?

A darab másik fontos üzenete: próbáljuk fontossá és értékessé tenni életünk minden napját! Ebből nemcsak az következik, hogy álljunk ki a meggyőződésünk mellett, de az is, hogy haladjuk meg korábbi önmagunkat, és igyekezzünk jobb hellyé formálni a világot. Ez a Mr. Keating-i carpe diem lényege, és Tom Schulman nem titkolja: aki nem eszerint él, az ideiglenesen vagy végleg, de kudarcot vall, elbukik.

Neil például tesz néhány elvetélt kísérletet, hogy tisztázza a jövője kapcsán kialakult nézeteltérést az apjával, de nem próbálkozik elég keményen és állhatatosan, így végül nem mehet végig az általa fellelt úton. Ahogy Mr. Keating sem – igaz, ő más okból, távolról sem azért, mint a tanítványa. És miután vezéregyéniségeik magukra hagyták őket, a Holt Költők Társaságának tagjai kénytelenek szembenézni egy újabb nagy horderejű, lényeges kérdéssel: létezhet „középutas” lázadás? Maradhatnak-e úgy is Mr. Keating tanítványai, ha immár Mr. Nolan utasítja őket?

A darab lezárásában is e kérdések rezegnek. A Holt költők társaságának fináléja az Átrium színházban ugyanis kissé eltér a filmben látottól: az utolsó jelenet végén csupán két vörös fénycsík világít a sötétben – figyelmeztetőleg, fenyegetően –, és egy fiú sírása hallatszik. Igencsak hatásos és erős lezárás, nem kétséges, hogy még sokáig a nézővel marad majd.

Végh Péter erőteljes, markáns alakítást nyújt a formailag túlnyomórészt udvarias, lényegében azonban csaknem végig fegyelmező igazgató, Mr. Nolan szerepében, aki az általa vezetett intézmény tekintélyénél csak a sajátját tartja fontosabbnak. A Bányai Kelemen Barna által életre keltett Mr. Keatingből ugyanakkor hiányzik az a szenvedély és a rendre meg-megvillanó játékosság, amely Robin Williams megformálásában jellemezte a karaktert. A figura így inkább tűnik szintén útkereső alaknak, mint a maga ösvényére rálelt, felszabadult felnőttnek. A Kálmán Eszter tervezte jelmezek – a fiúk a gimnázium címerével díszített zakót, ugyanakkor skót kockás rövidnadrágot viselnek – remekül érzékeltetik, hogy a kamaszkor és a felnőttkor határán járó szereplőkről van szó. Tihanyi Ildi díszlettervező kulisszái pedig mindenkit meggyőzhetnek arról, hogy egy patinás intézményben játszódó darab esetében sincs szükség a tekintélyt parancsoló épített környezet színpadi megjelenítésére. Elegendő néhány pad és gurítható állvány, amelyek aztán több helyzetben, több funkcióban is szerephez jutnak az előadás során – az állványok olykor az osztályterem falait alkotják, olykor viszont olyan hatást keltenek, mintha a mögéjük zártakat cellában tartó rácsozat volna.

Akinek tehát megtekinti a Holt Költők Társaságát az Átriumban, professzionálisan megvalósított, erőteljes előadást láthat a felnőtté válás nehézségeiről, amely előadásból egy szeretetre és tiszteletre méltó pedagógus portréja is kirajzolódik, és amely a megfelelő szavak megtalálásának és kimondásának fontosságát hangsúlyozza.