Rendhagyó nekrológ Oscar Peterson halálára

Újabb óriás távozott a jazz még élő ikonjai közül, amikor torontói otthonában, 82 éves korában elhunyt Oscar Peterson. Ő nem egy volt a számtalan jazzpianista között, hanem a műfaj legnagyobb koncertzongoristája. Bármilyen formációban, bármilyen helyszínen a legjobbat nyújtotta, amit ezen a hangszeren csak produkálni lehet. Szűk körben ismert kötődése a magyar zenéhez, de számunkra annál szívmelengetőbb. Liszt Ferenc örökösének vallotta magát, és ha tanítómestereiről faggatták, mindig készségesen el is mondta misztikus kapcsolatát a nagy magyar géniusszal.

Az ötgyermekes montreáli családban mindenki tanult valami hangszeren, de különösen Oscar és egyik nővére bizonyult igen muzikálisnak. Ők ketten a 30-as évek közepén a Kanadában élő Márky Pálnál tanultak zongorázni, akinek Pesten még a Liszt-tanítvány Thomán István volt a mestere… Arra, milyen nagyra tartotta a magyar zeneművészeket, jellemző, hogy későn született – most 16 éves – kislányát is egy Torontóban élő magyar jazz-zongorista, Botos Róbert tanítja.

Peterson egyébként háromszor lépett fel az Erkel Színház zsúfolt nézőtere előtt: 1970-ben és ’71-ben triójával, 1972-ben pedig szólóban kápráztatta el a hazai közönséget. Jómagam egy évvel első budapesti fellépése előtt is láthattam a prágai jazzfesztiválon, ahol rövid beszélgetésünk alkalmával már szóba került a „magyar kapcsolat”, és meggyőződésem, ennek nagy szerepe volt abban, hogy fogadott. Egyik jó nevű, félprofi zongorista barátom pedig kanadai rokonlátogatása során egy étteremben pillantotta meg őt, s másfél órán át beszélgetett vele. Ő is úgy vélte, magyar volta nem kis mértékben játszott közre abban, hogy Petersonnal ebédelhetett…

Mint az igazán nagy egyéniségek, Peterson is lenyűgözően kedves ember volt, a vele kapcsolatos kapcsolatos szuperlatívuszok nem csak a művészetére vonatkoztak. A róla szóló visszaemlékezésekben, portréfilmekben zenésztársai rávilágítanak emberi nagyságára, mind a magánéletben, mind a pódiumon. Azon kevés zenész közé tartozott, aki körül nem voltak botrányok, csak tette a dolgát: művészetével százezreket tett boldoggá. Ha kellett, bátran kiállt fajtestvérei mellett, a forró 60-as években a polgárjogi mozgalom számára írta Hymn to Freedom című kompozícióját. Ami pedig a pódiumon történő szakmai alázatát illeti, partnereit maximális tapintattal kezelte, félelmetes technikai tudásával nem kívánta elhomályosítani őket, inkább segítette, fokozta teljesítményüket. A reá vonatkozó vélemények sorában Leonard Feather, a neves jazz szakíró – és meglehetősen jó zongorista – megjegyzése a legszellemesebb, ő azt mondta, ha létezik reinkarnáció, Petersonként szeretne újjászületni…

A szédületes karrier 1949-ben indult el, amikor Norman Granz, a neves impresszárió egyik kanadai látogatása során egy rádióadásban meghallotta a 24 éves zongorista már akkor is lenyűgöző játékát. Hamarosan a Carnegie Hall színpadán debütált a lelkes New York-i közönség előtt, és ettől kezdve nem volt megállás több mint fél évszázadon keresztül. Hosszú pályája során hihetetlen menynyiségű lemezfelvételt készített, készített, bejárta a világot, sikert sikerre halmozva. Kitüntetések garmadával halmozták el, tucatnyi egyetem díszdoktorává avatta, még életében teret neveztek el róla Toronto belvárosában, és portréja postabélyegre került Kanadában.

A melódia megszállottja volt, szenvedélyesen kereste a transzcendens szépséget. Improvizációi extatikus keménységük ellenére mindig a melódia szoros keretein belül maradtak. A szving és a bebop közötti átmenet legnagyobb alakja volt, olykor szinte belevasalta a billentyűket a klaviatúrába, máskor viszont alig érintette őket, annyira visszafogott is tudott lenni. Kompozíciói, hangzó öröksége soha sem évülnek el, időtlenek, klasszikusok.

A jazz hívei jól tudták, hogy a Maestro évek óta heroikus küzdelmet folytatott az elmúlással, hihetetlen akaraterővel legyőzve a lehetetlent. 1993-ban agyvérzés érte, és bal keze gyakorlatilag megbénult. Ő azonban nem adta fel, és két év után visszatérve még egy teljes évtizedig folytatta küldetését, koncertezett, lemezeket készített. A benne lobogó őserő, a zene mindenek feletti szeretete és a közönség ragaszkodása feledtette, ha a kéz néha megakadt, ha az átvezetés nem úgy sikerült, ahogyan régen…

Csak 80 évesen, 2005-ben búcsúzott el véglegesen a közönségtől egy remek koncerten Bécsben, a Musikverein nagytermében, ahol a híres újévi koncerteket is rendezik. A 175 éves zongorakészítő cég, a Bösendorfer jubileumi gálájának fő attrakciója volt fellépése. Bebizonyította, hogy a jazz nem csupán zene, hanem életforma, és varázslatos gyógyír is. Karácsonykor mégis véget ért a hosszú jazz-odüsszeia, a fáradt vándor örökre megpihent. Elvesztettünk egy nagy embert, de művészete örökké megmarad, amíg zeneszerető ember lesz ezen a földön. Requiscat in pace!

Márton Attila