Hirdetés

Technikai értelemben egy nagy, digitális „hármas oltár” alkotta a kiállító felületet, rajta megszámlálhatatlanul sok fénykép, grafika, levélrészlet és más apróságok. A nézőnek meg kellett érintenie azt az elemet, a melyre részletesebben is kíváncsi volt, és az ekkor megjelent a szekrény nagyságú képernyőn, részletes kibontásban, az összes, hozzákapcsolódó képi, szöveges, grafikus információval együtt. Ha hinni lehet a jóslatoknak, akkor akár egy évtized múlva is ezen a módon működik majd a múzeumok egy része.

Tartalmi tekintetben pedig arról kell itt beszélni, hogy az 1970-es években Magyarországon – Lengyelországban még inkább – létrejöttek nem direkt módon politizáló, de a rendszertől független, sőt, bizonyos értelemben rendszerkritikus művészeti, értelmiségi csoportok. Ilyen volt a Klaniczay Júlia és Galántai György által alapított Artpool „központ”, Lengyelországban pedig a poéta Andrzej Partum Költői Irodája. Kettejük levelezéseiből, találkozásaiból terjeszkedő hálózat alakult a térségben, amelyhez mások is csatlakoztak. Minden üzenetnek, fotónak, levélsornak volt értéke. Egy korabeli varsói villamosjegynek éppen úgy, mint egy szintén akkori magyar gyufásdoboznak. Számos effektust társított hozzájuk a beavatottak élénk fantáziája, elismerve, hogy ezek a tárgyak, grafikák, fotók és egyéb levéltöredékek a kor lehető leghitelesebb dokumentumai. Annak számított egy szerelmeslevél is, amely természetesen a maitól teljesen eltérő stílusban és modorban íródott. 

Érdekes idők voltak, apróságaikkal, ma már akár kacatnak és fecninek nevezhető „semmisségeikkel”, amelyek mégis magukban hordozták a nagy változások előjeleit.

Korábban írtuk