A karikás ostor két részből áll; a szíjból készült tulajdonképpeni ostorból és a rövid, általában alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből. (A „karik” és az „ostor” ősi török, az ujgurban ma is használatos szó). Nevét az ostor több tagból álló, nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a „hasit” dolgozták föl, amit téglalap alakú deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasihasogatóval vágnak fel vékony szalagokra. A karikást 6, 8, vagy akár 24 és 32 ágból fonják. A sudár lehet „kígyóháti”, zabszem-, kocka- és rozmaringfonás. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd lószőrből – újabban raffiából – készített csapót kötnek.

A kötélből készült karikás ostorhoz a kanász a kender feldolgozásakor gyűjt magának a szöszből, máskor kötőfékszárból vagy istrángból vett anyagból készíti el. A kötelet – vagy szöszt – tavasszal fonja meg karikásnak, amikor kihajtja az állatokat. A „madzagnak” egy darabban kellett lennie, hogy az ostoron ne legyen csomó vagy görcs, sima, „sugáran vékonyodó legyen, mint a kígyó”. Az ilyennel jobb ütés esik, nem ránt, mint az egyforma vastag, vagy éppen az egyenlőtlen vastagságú ostor.

A pásztorok maguk is faragnak általában 35-40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik felén vastagabbra faragott nyelet. Ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel („ólmozás”) és berakással díszítik. Az ólomöntéses díszítés helyein először kivésik a mintát úgy, hogy a vájatok egymásba folyjanak, és az ostornyél végébe torkolljanak. Az ólomöntés nemcsak dísze az ostornyélnek, de a súlyát is növeli, ami a használhatóság szempontjából fontos követelmény. A nyél mintegy egynegyed része az ostornak és részeit különféle névvel illetik: fogó, nyélderék, nyélfej és telek.

Az Alföldön a nyél díszítésére kis bőrrózsákat is használnak. A nyelet felső végén bicskával átfúrják, a nyéllyukba a nyaklót behúzzák és csomóra kötik. A nyél végén a fej újabban szíjból készül; a fúrott az ősibb. A tartalékban lévő sudárok a nyaklón csüngnek. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítik; állapotában nem szokták díszíteni, mert lehet, hogy később megreped. Ezért csak a végére felkötöznek egy telektakarót, rákötnek egy régi fonást, és így használják fél évig, csak ezután díszítik.

A nyél díszítésének többféle módja is lehet: díszítenek véséssel, faragással, rézverettel, beeresztéssel és berakással. A Dunántúlon a vésett díszítés jellemző, a Felföldön faragással díszítenek. Erdélyben a geometrikus minták a jellemzőek, az Alföldön a fát csonttal – újabban kaucsukkal – rakják be.

Egyik-másik szíjgyártó ugyan készít ostort nyéllel együtt, de ez meg sem közelíti a rendkívül nagy gyakorlatra szert tett pásztorok által készített sallangos, pillangózott, csipkézett, lyuggatott, bőrdíszítéssel, rézverettel és színes berakással díszített ostornyelet.

A magyar emberben ősi igény, hogy használati tárgyait kidíszítse; olyan környezetben éljen, amely őseire emlékeztetnek és hagyatékait átadja a mának. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre is megy, mindig a nyakában hordja, ha a ménest lóháton őrzi, feje fölött forgatva elöl egyet ránt rajta, és az ostor máris csattan, hiszen az állat a karikástól jobban fél, mint a bottól. A karikással az állatot sohasem ütik, hanem kellő irányba terelik.

A karikás ostor a nagyállattartó lovas népek terelőeszköze, ázsiai hagyaték. A magyarság Európa egyetlen valaha volt nagyállattartó lovas népe, amely ősi hagyományaiból sokat megőrzött.

A karikás ostornak sok változata él az országban és használata máig eredeti funkciójának felel meg. A pásztorok elmaradhatatlan szerszáma a karikás ostor. Habár régen többféle elnevezéssel illették a pásztorok ostoraikat, ma már mindegyik pásztorostort „karikásként” emlegetik. Az ostor nem mutatványos eszköz, hanem múltunk egy része. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt karikás ostor – amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez – megegyezik a ma is belső-ázsiai népek ostoraival.

Hankó Ildikó