– Az ön neve a színművészet mellett akarva-akaratlanul összeforrt a politikával is. Színháza is politizál?

– Egy színház nem lehet politikai intézmény, annak kizárólagosan kulturális intézménynek kell maradnia. Persze a maga módján minden művészeti ág, így a színház is politizál. Mi jelen esetben azzal, amilyen darabokat színpadra viszünk. Például ha valaki megnézi A húsdaráló című előadásunkat, az hibátlanul el tud minket helyezni a színházi politika palettáján, miután ez az ÁVH által megépített, és a politikai ellenzéket ledaráló berendezés létrehozóiról és arról az ideológiáról szól, amelyről ma sem írnak a tankönyvek. E hat évadnak tapasztalatai azonban megerősítették bennem azt az elhatározásomat, hogy a jövőben semmilyen politikai szerepet nem vállalok. Vagyis semmi mással nem foglalkozom, kizárólag a Nemzeti Kamara Színház feladataival.

– Hogyan sikerült a színháznak talpon maradni?

– 2002-től mostanáig körülbelül 400 előadásunk volt. Ez a szám a többi színház előadásaihoz képest bizony nagyon kevés, annál is inkább, mivel magunknak kell megteremtenünk a működésünk feltételeit, sőt amikor külhonban járunk, Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, vagy akár a Délvidéken, azoknak az utazásoknak a költségei is minket terhelnek. Általában amikor a pénz kérdése kerül szóba, megváltoznak a tekintetek. Nehezen akarják elhinni, hogy mindaz, amit csinálunk, nem aranybánya. Hogy itt semmilyen pénz, semmilyen tőke nincs. A színház csak igen kevesek áldozatvállalása, s az én eladósodásom árán maradt meg. Adódik a kérdés, hogy egy olyan, magát jobboldalinak vagy nemzeti oldalinak valló közösség, amely óvatos becslések szerint is körülbelül másfél millió emberből áll, miért nem tud, nem akar, vagy nem képes ezt a kicsiny színházi együttest fenntartani. Azért, hogy ennek a színháznak nem kétszáz előadása van évente, felelősség terheli őket is. Ennek ellenére alkalmatlan vagyok arra, hogy olyan kijelentéseket tegyek, feladom. Soha nem adom fel. Ráadásul most felcsillant a fény az alagút végén, hiszen egy szerencsés találkozás folytán jó kapcsolatba kerültünk a XXII. kerületi önkormányzattal, amely mindenféle fontolgatás és latolgatás nélkül azonnal a segítségünkre sietett, náluk próbálhattunk fűtött és jó körülmények között. Mivel azonban a Rózsavölgyi Közösségi Háznak nincsen akkora színpada, ahová ezek az egyfelvonásosok beférnének, kénytelenek vagyunk az Újpesti Katolikus Kultúrházban próbálni, ahol bizony fűtési gondokkal küzdünk, hiszen a terem egyszerűen kifűthetetlen, rosszak a konvektorok.

– Néhány évvel ezelőtt majdnem kimaradt egy évad. Mi volt az oka?

– Az, hogy már a telefonszámlát sem tudtuk kifizetni.

– De aztán mégis megoldották valahogy.

– Mert besétált hozzánk egy nyugdíjas hölgy, s azt mondta, hogy a megtakarított nyugdíját felajánlja. Ez egyik napról a másikra történt, minden előjel nélkül. Persze a pénzét azóta már visszakapta, de mindenesetre csak neki köszönhető, hogy akkor mégis el tudtuk kezdeni az évadot.

– Mi történt a Magor-mozgalommal?

– Meghalt, most új emberek próbálnak életet lehelni belé, amihez nagyon sok sikert kívánok. Én nem értek a gazdasághoz, a pénzügyi dolgokhoz, miközben a Magorhoz egy olyan pénzügyekben járatos, közgazdasági ismeretekkel bíró emberek szükségeltetnek, akik ezt a nagyon nemes kezdeményezést tovább éltetik.

– Most mekkora társulattal dolgozik?

– Tizenheten kezdtük, de heten nem bírták tovább sem anyagilag, sem pedig érzelmileg a nélkülözést, így mára tízen maradtunk. Velem együtt hiszik, hogy van, amit nem az anyagi érdek határoz meg.

– Milyen darabokat játszanak most?

– A százéves magyar kabaré előtt tiszteleg a Záróra nincs című zenés kávéházi kabaré, amelyben a kávéházba betérő vendégek élete elevenedik meg, s így a csalódott vagy boldogtalan szerelem éppúgy hangot kap, mint Budapest dicsérete, illetve a meghitt otthon utáni vágyakozás. Műsoron van a Perújítás című zenés irodalmi összeállításunk Wass Albert műveiből, amelyet talán a legtöbbször játszottunk eddig, továbbá Heltai Jenő darabja, A Tündérlaki lányok, s hamarosan felújítjuk Lázár Ervin A Négyszögletű Kerek Erdő című meséjét, illetve Polgár András már említett művét, A húsdarálót. Most azonban minden energiánkkal készülünk a január 25-i bemutatóra, ahol is két egyfelvonásost, Thész János Kötéltánc és Váradi Nagy Bella Holnap kedd van című darabját fogjuk előadni.

– Ezek ősbemutatók lesznek. Mit kell tudni róluk?

– Thész János civilben vegyészmérnök, aki ezzel a darabjával megnyert már egy olyan pályázatot, amelynek pályadíja a mű bemutatása lett volna. Ez azonban elmaradt, helyette egy másik darabot vittek színpadra a kiírók. Nekem azonban megtetszett, s elhatároztam, amint találok mellé egy másik egyfelvonásost, bemutatjuk. A múlt tavasszal aztán jelentkezett Váradi Nagy Bella, aki a Holnap kedd van című darabját ajánlotta a figyelmembe. A bennük lévő hasonlatosságok és különbözőségek szinte egymás mellé teremtették a két művet. A Kötéltáncban egy sikeres, a pályája csúcsán lévő írónak szembe kell néznie a kiürült házasságával, mivel egy fiatal bébiszitter felbukkanása megváltoztatja az életét, s arra készteti, hogy átgondolja eddigi cselekedeteit. A Holnap kedd van című darabban pedig egy, a pályája legelején álló írónővel állunk szemben, akinek semmiféle kapcsolata nincsen, mert a társadalommal, a világgal szemben olyan magasak az elvárásai, hogy inkább egyedül marad. A környezete ezért ahelyett, hogy felnézne rá, inkább bírálja, elfordul tőle. Gondolom, hogy ez utóbbi műben nagyon sok életrajzi elem van, hiszen Váradi Nagy Bella Váradról származik, kétlaki életét él, mint annyian a Partiumban vagy Erdélyben.

– Manapság a komédiák és a vígjátékok ideje van. E két darab azonban komoly és súlyos kérdéseket vet fel…

– Manapság az embereknek éppen elég hasonló problémával kell szembenézniük. Egykori mesterem, Bodnár Sándor tanár úr mindig azt mondta, hogy soha nem szabad beállni az igénytelenek sorába, és nem szabad lenézni a nézőt. Nekünk, színházi embereknek a magunk mércéjét kell magasra emelni. S aki eljön hozzánk, annak ezzel a mércével kell szembesülnie. Nincs jogunk megméretni őket, hogy elérték, avagy nem ezt a színvonalat, azzal kell foglalkoznunk, hogy a tőlünk telhető legnagyobb tehetséggel, odaadással jelenjünk meg a színpadon. Hogy aztán abból mennyi fog hatni, hasznosulni, nem tudhatjuk. De reméljük, hogy fog valamennyi, hiszen ezért vagyunk, ezért élünk. A színház az színház, s benne a komédiának, a társadalmi drámának, Shakespeare-nek, Molierenek, Csehovnak, Gorkijnak meg kell férnie. Most olyan szerzőket soroltam fel, akiket nem valószínű, hogy játszani fogunk, hiszen az alapító okiratunkban az áll, hogy a Nemzeti Kamara Színház kizárólag magyar szerzők műveit játssza, és zárójelben az van ott, hogy ettől csak rendkívüli esetben tér el. Ez a rendkívüli eset még nem érkezett el. Nem azért, mert az említett szerzők nem méltóak arra, hogy őket játsszuk, hanem mert a számunkra fontos kérdésekre magyar szerzők is adnak színházi választ. Thész János és Váradi Nagy Bella darabja ebből a szempontból is telitalálat.

– A januári bemutatón kívül hol és mikor láthatja önöket legközelebb a közönség?

– A magyar kultúra napján Kiskunlacházára megyünk a Wass Albert-esttel, március 6-án a Promontor-napok keretében a Rózsavölgyi Közösségi Házban lépünk fel, március 13-án, 14-én és 15-én a Délvidéken vagyunk a Petőfi nem alkuszik című műsorunkkal. Ez ennek a negyedévnek a tervezett programja, de ha hívnak bennünket, bárhová szívesen megyünk. Egy négy-öt előadásból álló bérletsorozat nagy segítség lenne a számunkra. Hiszen ha csak két vagy három falu, kisváros, nagyváros vállalná, hogy bérletet vált az előadásainkra, akkor azok szerény bevételeiből tervezhetővé válna a következő bemutató, a következő évad. De minden nehézség ellenére sem bántam meg, hogy hat évvel ezelőtt belevágtam ennek a színháznak a szervezésébe, hiszen annyi szeretetet, mint amióta a Nemzeti Kamara Színházat vezetem, soha sehol nem kaptunk. S azt az érzést sem veheti el senki, amit Csantavéren, egy kis délvidéki faluban éreztem, ahol előttünk több évtizede nem járt magyar nyelvű színház, s az előadás után egy idős néni sírva kérdezte, hogy ugye visszajövünk. Akkor én azt ígértem neki, hogy azon leszünk.

Barta Boglárka