– Ha bárki önre gondol, biztosan nem a Bakterház banyája jut eszébe. Mennyire más egy ilyen, az alkatától, habitusától eltérő szerepet játszani?

– Valóban, többnyire naivaként vagy tragikaként gondoltak rám a rendezők is, de azért hála istennek soha nem voltam teljesen beskatulyázva: játszottam groteszket, abszurdot, vígjátékot, nagyon fiatalon például a Karnyóné Boriskáját, amit nagyon szerettem. Utána aztán jöttek a nagy hősnő- és asszonyszerepek, és már nagyon vágytam rá, hogy újból utolérjen egy vígjáték. Talán tényleg meglepetés vagyok a nézőknek, de úgy tűnik, örömteli – a házi próbán, amikor tele volt a színház, csak megjelentem, és hihetetlen sikerem volt, ami nagyon jólesett. Különben meg miért ne lehetnék én a banya? Korban abszolút ott tartok, a lányom huszonhárom éves, akár unokám is lehetne.

– A hasonló parádés szerepek segítenek az idő múlásának elfogadásában is?

– Szerencsére nekem egyáltalán nincs ezzel gondom, mert megélhettem a fiatalságomat, kijátszhattam magam, időben megkapva a hozzám illő és vágyott szerepeket. Miközben azt is belátom, hogy nehéz már számomra feladatot találni, de nem lehetetlen. Most például Debrecenbe megyek, ahol elvállaltam a Régimódi történet Rickl Máriáját. Na, az igazi kihívás lesz, ezt a nagy, kemény hősnőt egyéníteni úgy, hogy ne Sulyok Mária legyek, hanem a mai kornak megfelelő igényekkel színpadra állított, de mégis szép megformálású előadásban én magam. És főleg mindezt Debrecenben! Ahol minden második mondatunkban ott van egy helyi íz, ház, utca.

– Mennyire tudott elvonatkoztatni Horváth Teri legendás banyájától?

– Akadt már az életemben néhány ilyen csapdahelyzet, hiszen sokszor játszottam sokak után. Ez óhatatlan, hiszen a nagy szerepeket mindig nagy színésznők kapják meg, nekem pedig csodálatos elődeim voltak Júliától Melindán át Johannáig. A Liliomfi Kamilla kisasszonyával volt annak idején egy nagy küzdelmem, Dajka Margit alakítása egyszerűen nem ment ki a fejemből. Iglódi erre félrevont egy próbán, és azt mondta, jó, akkor ezt már tudjuk, most nagyon kíváncsiak lennénk arra, milyen Kubik Anna Kamillája. Ez óriási lecke volt, ezért itt már az olvasópróbán megpróbáltam kiverni a fejemből Horváth Teri bámulatos alakítását. Ő egyébként is más alkatú, szikárabb természetű ember volt, akkor lett volna tévút, ha engedtem volna, hogy egy mozzanatomban is hasonlítani kezdjek rá. Éppen ezért egy kicsit jobb kedélyű vénasszonyt játszom.

– Aki azért ugyanolyan megkeseredett, bepókhálósodott és tudatlan, mint mindenki körülötte. Ebből adódik az önök feldolgozásának komikuma?

– Voltaképpen igen. Ebben a darabban ugyanis mindenki buta és gonosz. Remélem, nem az jön ki senkinek a végén, hogy mi itt a vidéket gúnyoljuk, hiszen ilyen falu nincs és nem is volt soha, inkább kifejezetten a butaságot, a babonát, a hülyeséget szerettük volna kinevettetni. És azt megmutatni, milyenné válik az ember, ha nem szeretik. A bakterház körül ugyanis az összes szereplő szeretetlen. Senkinek sincs szép, méltó környezete, szerető társa, és ettől elmennek egy furcsa, vak irányba, belekeserednek az egyedüllétbe. Már a gyerek is gonosz, hiszen az anyukája elküldi otthonról, és amikor baja van, ütik, éhes, akkor sem fogadja vissza.

– Huszonnégy év társulati tagság után, az előző évad végén jött el a Magyar Színháztól, azóta szabadúszó. Kényszer vagy önként vállalt állapot?

– Úgy éreztem, a Magyar Színházban már nem az a társulat van, ahova én szerződtem, ráadásul profilváltás volt – gyerek és ifjúsági színház lett –, én meg még szeretnék eljátszani egy-két rám váró nagy szerepet. De azt hiszem, ennyi idő után egy kis változásra is vágytam: most nagyon jó, hogy újra szabad vagyok, pláne, hogy a lányom is felnőtt, és már nem azt mondja, hogy mikor jössz meg, hanem hogy mikor mész el, mama. És jó újra fiatalok közt lenni, Debrecenbe például rengetegen szerződtek Kaposvárról, ahogyan Fehérváron is kialakulni látszik egy szintén nagyon remek társulat. Amit sajnálok, hogy nagyon régen nem filmeztem, és hiányzik a rádiójáték is. Pedig volt egy olyan év, nemrég számoltam össze, amikor 112 rádiójátékban szerepeltem – mára ez a műfaj, úgy tűnik, teljesen kimúlt.

– Nincs rá közönségigény?

– Nem hiszem. Ez akkor változott meg, amikor bejöttek a kereskedelmi médiumok, és mindent a nézettségnek, hallgatottságnak vetettek alá. Holott azt fogyaszt a néző, hallgató, amit kap. Nem fordítva kéne utánamenni: ha igényes tévé-, rádiójátékot kínálunk neki, arra lesz kíváncsi. Ráadásul nálunk nagyon szeretik a magyar színészeket, tévedés, hogy mindenki brazil sorozatokat akar nézni, azért fanyalodnak rájuk, mert ezt rakják eléjük. Minket, magyar színészeket meg, őszintén szólva, ez az egész gátol a feladatunkban, amire felesküdtünk: hogy a kultúrát közvetítsük. De nehéz úgy megtenni, hogy fiatal kollégákat meg sem ismernek, lejár a szerepkörük, mire egyáltalán helyzetbe kerülnek.

– Az Indul a bakterházhoz hasonló, népszerű, ismert, szeretett vígjátékokkal vissza is lehet vezetni egy-egy réteget a színházba?

– Biztos vagyok benne. Főleg, ha az igényesen készül, nem a szokott alpári, fenékre verős módon. Amellett persze kellenek más darabok is, ahogyan itt Fehérváron is születnek nagyon szépek, például most éppen A fösvényt próbálják a kamarateremben. De ha arra gondolok, hogy fiatalkoromban csupa Moliére-t meg Shakespeare-t játszottunk, mégis zsúfolva volt a színház, érdemes elgondolkodni rajta, mi történik most a világunkban. Egyáltalán hol vesznek elő egy Tamásit, Sütőt, ami a miénk, és hiába tartják sokan avíttnak, lejártnak, porosnak, örök emberi dolgokról van szó bennük. Csak éppen gondolkodni kell rajtuk, amiről szépen lenevelték a közönséget. A katarzis ugyanis nem jön magától, ahhoz szembesülni kell az embernek a történettel, önmagába kell néznie – ez pedig egy nehéz munka, amit a legtöbben ma már kényelmességből nem akarnak elvégezni.

Farkas Anita

A baktert játszó Gáspár Sándor hasonlóan vélekedik a közönség elvárásaival kapcsolatban, amelyek főként az 1979-ben készült emblematikus filmhez tapadnak.

– Ha ezzel az elvárással megpróbálnánk küzdeni vagy harcolni ellene, nagy hibát követnénk el. A film feledhetetlen, nagyszerű, egy életre szóló élmény, de mi hiszünk abban és tapasztaltuk eddig is, hogy a színháznak más törvényei vannak. Az akkor és most egyidejűség mindennél izgalmasabb tud lenni, és ez a színház ereje. Egyébként, ha a filmről beszélünk, nem tehetem meg, hogy nem beszélek a nemrégiben tragikusan elhunyt Olvasztó Imréről. Nekem elsősorban ő maradt meg az egészből: hogy ott volt ez az őstehetség, ez a felvágott nyelvű, óriási fantáziájú, minden áron élni akaró és mindent túlélni akaró megzabolázhatatlan kölyök. Olyan üzenet, életigenlés, optimizmus jött a kis lényéből, hogy számomra többszörösen megrázó a halála – mondja a Nemzetiből a fehérvári színház társulatához szerződött művész.

Aki kiemeli azt is, hogy az ő darabjuk éppen ezért teljesen másféle megközelítéssel bír az eddigi feldolgozásokhoz képest.

– Nem a megszokott népszínházi hagyományokat követjük, sokkal inkább egy szürreális világot igyekszünk bemutatni. A gyerek szempontját, hogy mi pörög benne, és az egész dologban ott van az a furcsa, érdekes, pontos, ám némiképp nagyon határozott elrajzolás, ahogyan Bendegúz rálát a felnőtt társadalomra. Ami nyilván az ő és a közönség számára is egyszerre szomorú és szórakoztató.