A kékfestés évszázadai

A mohácsi busójárás, a matyó népművészet és a magyar solymászat mellett, Magyarország, Ausztria, Szlovákia, Csehország és Németország összefogásának eredményeként a kékfestés is felkerült arra a reprezentatív UNESCO-listára, amely az emberiség szellemi kulturális örökségét veszi számba. Az erről szóló igazoló dokumentumot február közepén adták át Pápán, hazánk egyetlen Kékfestő Múzeumában.

A textilek kék színűre festése, illetve annak technikája több ezer éves múltra tekint vissza, hiszen az Indiából származó növényi cserjét, vagyis az indigót már az ókorban is használták különféle szövetek, fonalak és falikárpitok színezésére. Ehhez képest Európában viszonylag későn, csak a XVI–XVII. századi gyarmatosítások után jelentek meg a gyönyörű kék kelmék, és velük együtt a szárazon kockába préselt indigó is. Mivel az indigó jóval több festékanyagot tartalmazott, ráadásul egységesebben festett, és színtartóbbnak is bizonyult, mint a kék szín elérésére Európában addig használt, elsősorban németalföldi és francia területeken termesztett festőcsülleng, így terjedését a termelők tiltakozása és a törvényi korlátozások ellenére sem lehetett megállítani.

Magyarországon az első komolyabb kékfestő műhelyt és céhet 1608-ban Lőcse, Eperjes, Igló és Késmárk közösen alapította meg, és mivel a kereslet folyamatosan nőtt a nyomott mintás kelmék iránt, a XVIII. századra már szinte minden településen működött festőműhely. Igaz, mindehhez hozzájárult az is, hogy Nyugat-Európában ekkor már sorra jelentek meg a textilgyárak, így a munka nélkül maradt festőmesterek kénytelenek voltak elhagyni hazájukat, és keletre vándorolni.

Így került hazánkba a szászországi Sorauból (a mai Lengyelország területéről) a Kluge család is, amelynek tagjai először Sárváron telepedtek le, majd, feltételezhetően 1783-ban, Carl Friedrich Kluge Pápán is megalapította azt a kékfestő műhelyt, amely aztán hét generáción keresztül működött, ma pedig a Kékfestő Múzeum otthona.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– A XIX. század végének gazdasági, ipari és kereskedelmi fellendülése a családot a kapacitás növelésére, így a modernizálás megkezdésére ösztönözte – mesél a pápai kékfestés és a Kluge család történetéről Reidmár Linda, a Kékfestő Múzeum néprajzos-főmuzeológusa. – A legnagyobb újítások Kluge Ferenc nevéhez köthetők, aki az egyszintes, barokk kapus épületet az 1860-as években eklektikus stílusúvá alakíttatta, majd az 1880-as években a hátsó udvaron, a Tapolca-patak partján fel­építtette az emeletes szárítóépületet, benne többek között a festéshez nélkülözhetetlen küpa (festőcsávás) kádakkal, a vásznak kifőzéséhez használt „fekete konyhával”, szárítópadlással, valamint mintázószobával és a hozzá tartozó laboratóriummal.

Mindez azt eredményezte, hogy 1883-ra, vagyis az üzem fennállásának százéves jubileumára a családi kékfestő műhely, a benne dolgozó negyven-negyvenöt fős személyzettel, egyike lett a Dunántúl vezető cégeinek. A kékfestő termékek népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy a szőttes anyagoknál olcsóbb eljárással készült, így a szegényebb rétegek is meg tudták fizetni. A női paraszti öltözetben például sokáig kedvelt volt a rakott szoknya, a kézi mintázott fej- és vállkendő, míg a férfiak előszeretettel viseltek hivatali ügyeik intézéséhez kékfestőkötényt, a kék „gatya” pedig elsősorban az aratók és a tiszántúli kubikusok körében vált népszerűvé. Érdekesség, hogy a kék szín mélységét főként a nemzetiségi ízlés határozta meg, így a magyarok a középkéket, a vendek a vörösbe játszó sötétkéket, a svábok és a szlovákok pedig a sárga-zöld mintázattal díszített sötétkék vásznat szerették. A textilekhez a kékfestővásárokon, piacokon és a boltokban lehetett hozzájutni, ahol a vevők az úgynevezett mintakönyvekből választhatták ki a nekik tetsző díszítést. A kékfestő termékek iránti kereslet nagyságára jellemző, hogy a XX. század elején közel négyszáz műhely működött a történelmi Magyarország területén, szemben a mai hattal. A kereslet drasztikus visszaesését elsősorban a világháborúk, az azokat követő anyaghiány, a gazdasági világválság, a népviseletből való kivetkőzés, illetve a nagyipari textilnyomás elterjedése eredményezte.

A Kluge család pápai üzeme egészen 1956-ig, az államosításig működött, majd – az időközben műemléki védettséget kapott ingatlan, benne a szintén műemlékké nyilvánított gépekkel és berendezési tárgyakkal – 1962 augusztusában Kékfestő Múzeumként nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.

– A több mint kétszáz éves gyárépületben megnyílt pápai Kékfestő Múzeum nemcsak Magyarországon, de Közép-Európában is egyedülálló módon, a mai napig működőképes gépeket is bemutatva kalauzolja végig a látogatót a kékfestés munkafolyamatának minden állomásán és a Kluge család történetén – mondja Reidmár Linda. – Emellett állandó tárlata van a kékfestés megújítójaként emlegetett, Munkácsy-díjas iparművésznek, Bódy Irénnek is, aki életművét 1991-ben ajándékozta a múzeumnak. Rendszeresen tartunk időszaki kiállításokat, múzeumpedagógiai foglalkozásokat is, hirdetünk táborokat és pályázatokat, illetve szervezünk találkozókat a ma is aktív hazai kékfestő műhelyeknek.

Ez utóbbi mesterei február 12-én gyűltek össze itt legutóbb, amikor is Csonka-Takács Eszter, a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság vezetője átadta az UNESCO szellemi örökségbe vételt igazoló hivatalos dokumentumát a bácsalmási, a győri, a nagynyárádi, a szombathelyi, a tiszakécskei és a tolnai kékfestő műhelyeknek, valamint a Kékfestő Múzeumnak és a magyarországi kékfestés hagyományainak ápolásáért Domonkos Ottó néprajzkutatónak. Mivel a kékfestést iskolai keretek között tanulni nem lehet, ezek a ma is fennálló családi műhelyek az egyedüli biztosítékai annak, hogy ennek a több száz éves, apáról fiúra szálló mesterségnek a XXI. században is legyen jövője.