A Kékfestő

1 2 3 4 5 / 5

Fotók: MMA, Walter Péter

A kékfestés ősi kézműves hagyomány, számos lelet bizonyítja, hogy Indiában az indigócserje festékanyagát már több ezer éve is használták a különféle szövetek, fonalak és falikárpitok színezésére. Ahhoz azonban, hogy ezek a kék kelmék, illetve maga az indigó Európába is eljusson, hosszú időnek kellett eltelnie. A kontinensen csak a gyarmatosításokat követően, valamikor a XVI. század környékén tűntek fel először az indiai eredetű nyomott mintás kelmék, és váltak rövidesen nagyon népszerűvé és divatossá, főként a XVII. századi francia udvarban. A XVIII. századra aztán már szerte Európában ismertté vált mind a kékfestés, mind pedig annak – korántsem egyszerű – technikája.

A festőműhelyek a technológia nagy vízigénye miatt szinte kizárólag folyók vagy patakok mellett jelentek meg, ráadásul létesítésük, a több lépésből álló munkafázisok miatt, jelentős pénzbeli terhet rótt a mesterekre. Nem véletlen tehát, hogy ezek, a többnyire lakóházzal is rendelkező műhelyek, mint ahogyan a szakma is, általában apáról fiúra öröklődtek.

Az április 13-án 96. születésnapját ünneplő Kovács Miklós is beleszületett a kékfestő mesterségbe. A feljegyzések szerint családjuk 1878 óta foglalkozik kékfestéssel, első műhelyük Kecskeméten a Festő utcában volt, majd Kiskunfélegyházán, később Tiszakécskén alapítottak üzemet. Itt született meg 1928-ban Kovács Miklós, aki először ugyan esztergályosnak készült, ám végül mégiscsak édesapja segédjeként kezdett el dolgozni a családi műhelyben. 1962-ben aztán letette a kékfestő mestervizsgát. A népi iparművész cím után 1985-ben a Népművészet Mestere címet is megkapta, majd 1995-ben az Év Mestere elismerésben részesült, 2019-ben Kossuth-díjat vehetett át, 2020-ban pedig a Nemzet Művészévé választották. Felesége, Kovács Miklósné, Margitka több mint 60 éve alkotótársa a mesternek, a kézi tarkázású terítők elismert készítője. Az apáról fiúra szálló, évtizedek óta kihalófélben lévő mesterség folytatásáról lányaik, Gabriella és Mária, illetve az unokák gondoskodnak, akik a mai kor igényeinek megfelelő technológiával és esztétikummal készítik alkotásaikat.
A család tiszakécskei műhelye ugyanakkor az európai ipartörténeti ritkaságok közé tartozik: a családi hagyományokat őrző készítés, az 1896-ból származó perrotin mintázógép, a földbe süllyesztett festőküpa, a múlt század elejei vasalógép, valamint az ország minden tájegységét jellemző több száz mintafa miatt rengetegen keresik fel itthonról és a határokon túlról egyaránt.

A Pesti Vigadó kiállításán a kékfestő-technológia adta minden variáns bemutatkozik, láthatunk indigóval és indanthrénnel festett, kézzel, illetve perrotinnal mintázott alkotásokat is.

– Miklós bácsi egy jelenség, aki olyan örökséget képvisel, amelyet mindig meg tudott újítani. Új gépeket hozott létre, és a kékfestő anyagon különféle színek alkalmazását célzó kísérleteket végzett. A mesterségbe családját is bevonta, mert tudja, hogy a következő generációk kezében van a jövő tudása. A kiállítótér közepén található „kékfestő útvonal” Miklós bácsi életútját jelképezi, hiszen itt több mint száz anyagot láthatunk. Benne van Miklós bácsinak és családjának a kreativitása, sokszínűsége. Benne van a szellemi gazdagság, a sokféleség, a sokszínűség, és természetesen a kékfestés – mondta Dr. Csonka-Takács Eszter néprajzkutató, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság igazgatója megnyitó beszédében.

A hagyományos kékfestő mesterség 2015-ben a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére, 2018-ban az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Reprezentatív Listájára nyert felvételt, a Hungarikum Bizottság döntése értelmében pedig 2019-ben a Magyar Értéktár része lett.