A költői festő

A Hajdúszoboszlón született Miskolczi Lászlót fiatalkorában olyan intenzív természetélmények érték, amelyek világlátására, ízlésére meghatározóan hatottak. Ez a naturához való viszony 1937-től aztán a debreceni Református Kollégium puritán és szigorú erkölcsöket kívánó nevelésével, a „népiek” egyre intenzívebb olvasásával, illetve azzal a szerencsével párosult, hogy az ifjú diákban Gáborjáni Szabó Kálmán gondozta tovább a már kisgyermekkorban felfedezett tehetséget a rajzolás, festés iránt. Miskolczi 1943-ban szerzett tanítói oklevelet, és még ebben az évben felvételizhetett a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol Rudnay Gyula, majd Szőnyi István növendéke lett. Szőnyi megkedvelte tehetséges, szerény tanítványát, aki 1949-ben szerzett diplomát, majd 1950-ben hagyta el a főiskolát úgy, hogy közben négy évig tanársegédként segítette mestere munkáját.

Miskolczi László tehát olyan időszakban volt a főiskola hallgatója, amikor a politika a társadalom minden területén diktatórikus körülményeket teremtett. A fiatal növendék, majd művésztanár azonban távol tudta tartani magát az átpolitizált közélettől és az 1949 után szinte kötelező sematikus, úgynevezett szocialista realizmustól is. 1952-ben a budapesti Képzőművészeti Gimnázium (később Szakközépiskola) tanára lett, ahol több mint három évtizeden át volt nagy tekintélyű, sikeres rajztanár. Hatvanévesen vonult nyugdíjba, megkapta a kiváló tanár kitüntetést, majd 1988-ban bekövetkezett haláláig minden idejét és energiáját a festésnek szentelte.

Pályája indulása óta kiteljesedett lírai realizmusnak nevezhető, érzékeny stílusa egyfajta hidat épített a poszt-nagybányaiság és a nagyon személyesre formált posztimpresszionizmus között. 1956-ban rendezhette meg első önálló kiállítását a budapesti Fényes Adolf teremben, amelyet – ez is meghatározó személyiségjellemzője – egész életében nem sok követett. Hogy munkásságára figyeltek, jelzi, hogy az 1955-ben alapított Derkovits-ösztöndíjat már 1956-ban el is nyerte, és 1960-ban részt vehetett a velencei biennálé magyar kiállításán. Első Munkácsy-díját – Bartha Lászlóval, Csernus Tiborral és Szurcsik Jánossal együtt – 1963-ban, a másodikat 1974-ben nyerte el, több tanulmányúton járt külföldön, 1965-ben például római ösztöndíjjal.

Munkássága mindvégig megmaradt a látványfestészet igézetében, ő maga is vallotta, hogy nincsenek korszakai, egyénire formált felfogását nemhogy naturalistának nem lehet nevezni, de végső soron realistának is nehezen. Mert még ha témája mindig valósággyökerű is, a megfestés módja a kész képet kiemeli a valóság tartományából, eltávolítva a szigorúan értelmezett realizmustól. Így kerülnek alkotásai közel a líraisághoz, amely azonban, különösen tájábrázolásain, zsánerein sajátos expresszivitással töltődve válik feszítettebbé.

Miskolczi László száz éve született. Generációs társai között természetesen több olyan hasonló gyökerű és származású művész is van, akinek művészete összevethető az övével. Az e festői felfogást képviselő művészeknek azért is volt nehéz dolguk, mert az érvényes kultúrpolitika támogatta törekvéseiket, ám a presszióktól nem volt könnyű függetlenedni. A szuverén művészi magatartás képviseletében vált példaértékűvé Miskolczi László munkássága, aki makacs következetességgel járta a maga útját. Közismert az alföldi táj iránti vonzalma, szeretete, fontos téma volt számára az otthon, az igéző környezet, az állatok, abból is különösen: a ló, a falusi házak, a házak előtt ülő emberek, a család. Olyan könnyedség is látszik munkáin, amely épp a rendkívüli gondosságot mutatja. Sohasem leegyszerűsítve fogalmazott, a festőiség számára legalább annyira fontos volt mint az, hogy témáját hitelesen jelenítse meg.

Miskolczi László tájképfestészete, zsánereinek bensőségessége, művészi értékei, portréfestészetének két ága: nemzeti nagyjaink megfestése és intim, családi portréinak elmélyült sokasága összességében állít elénk egy nem harsogó, nem tolakodó, ám művészi értékeivel, elmélyültségével erőteljesen átitatott életművet.