Koncertszínház és dupla irodalomóra
A költőóriások is emberek
Min alapult a XIX. század két talán legnagyobb magyar költőjének barátsága? A János vitéz szerzője mivel igyekezett segíteni a Toldi szerzőjének, és az hogyan, mivel támogatta őt? Egyebek mellett ezen kérdésekre is választ ad a Barátomhoz című, Arany János és Petőfi Sándor levelezésén alapuló zenés darab. A néző azzal a kellemes érzéssel távozhat a fővárosi Átrium színházban látható előadásról, hogy a két poéta nemcsak a másik jó ismerőse lett, de az övé is.
A tény, hogy Arany János és Petőfi Sándor barátok voltak, vélhetőleg többek előtt ismert, hiszen az iskolai tananyagban is szerepel. És csakugyan, a két költő 1847. februárjától 1849. júliusáig, Petőfi haláláig szoros kapcsolatban állt. E két és fél és alatt több mint hatvan levelet váltottak, és nem egy, nem két verset írtak a másiknak.
Ám a részletekről – milyen e levelek hangütése, milyen témák bukkannak fel bennük, mit árulnak el szerzőik egyéniségéről, gondolkodásmódjáról? – már jóval kevesebbet tud a nagyközönség. Ezért érdekes és hiánypótló a két poéta levelezésén alapuló, Barátomhoz című előadás, amelyet létrehozói koncertszínházként jellemeznek.
Hiszen nemcsak a költőket megszemélyesítő színészek vannak jelen a színpadon, hanem zenészek is, hogy megismertessék a közönséget egy-egy vers énekelt-zenés változatával, vagy hogy rekonstruálják a megidézett kor, a XIX. század közepe zenei ízlését, hangzásvilágát. A lendületesebb részeket Ferenczi György és együttese, az 1-ső Pesti Rackák játssza, míg a népzeneieket a Tükrös együttes.
A Barátomhoz nem tartalmaz díszletet, a színpadot a színészek, valamint a zenészek és hangszereik uralják. A pódiumra lépők a saját hétköznapi ruháikat viselik – mintha a készítők azon lettek volna, hogy külsőségekben is minél csekélyebbre csökkentsék a távolságot a színpadon jelen lévők és a befogadók között. És jól számítottak, mert előadás olyan hatást kelt, mintha a közönség egy összeszokott baráti társaság sztorizgató, együtt muzsikáló összejövetelének szem- és fültanúja volna.
Arany és Petőfi – kötetbe gyűjtve többször is megjelent – levélváltása kapcsán leggyakrabban arról szoktak írni és beszélni, hogy a feladók hogyan, hányféleképpen szólítják címzettjüket, milyen jeleit adják sajátos humoruknak. Az irodalomtörténetből ismert, idekívánkozó apróság: amikor Petőfi számon kérte Aranytól, miért nem ír neki – „Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott / Jankóm?” –, Arany bal kézzel címezte meg a válaszát tartalmazó borítékot, így a fekete tintával felvitt, ismeretlen formájú, reszketeg betűk láttán Petőfi nem tudott másra gondolni, mint hogy amit episztolájában valószínűsített, igaz: barátját komoly baj érte!
De az Átrium színházban látható darab – melynek szövegkönyvét Enyedi Éva dramaturg készítette – ennél összetettebb képet rajzol a két költő kapcsolatáról. Kiderül belőle, hogy Aranyt és Petőfit nem csupán mesterségük kötötte össze, de az is, hogy ars poeticájuk hasonló volt, vagyis csaknem ugyanúgy gondolkodtak arról, hogyan, milyen hangon szólaljon meg a magyar költő.
Ugyanakkor arról is értesülhetünk, mennyit lehetett akkoriban poémákkal keresni: Arany egyik humorral derített – „Ez barátom, isteni kereset!” –, egyébként meglehetősen lehangoló kalkulációja szerint közel annyit, amennyit kukoricakapálással! Részben ez magyarázta Petőfi azon törekvését, hogy káprázatos tehetségű, ám nagyszalontai magányába zárkózó barátját menedzselni kezdje a fővárosi irodalmi életben és igyekezzen kiadót, pénzt, pozíciót szerezni neki.
A Barátomhoz magánéleti vonatkozásokra is kitér. Elhangzik benne például az a jó tanács, amellyel az akkor a harmincegyedik évében járó, kétgyermekes Arany látta el a huszonötödik évében járó, házasságra készülő Petőfit: „Nőd irányában nem szabad szeszélyesnek lenned, ha szinte benne idővel szeszélyességet tapasztalnál is. Le lehet erről szép módjával szoktatni. Kerüld az aprólékos szerelmi összezörrenéseket, ezekből élet-halál háború szokott támadni. Jövendőd függ ettől.”
Azt is megtudhatjuk, hogy Petőfi egyetlen gyermeke, Petőfi Zoltán keresztszülei Arany János és felesége voltak. Szintén az irodalomtörténetből ismert, hogy amikor az Egy gondolat bánt engemet költője 1849 februárjában elindult a frontra, felesége, Szendrey Júlia – Zoltánnal együtt – az Arany házaspárhoz költözött, Nagyszalontára.
A zenére és a zenés részekre áttérve: a Fehér László című, XVI. századi ballada néhány részletén túl – egyebek mellett – elhangzik az Alku című Petőfi vers megzenésített változata („Juhászlegény, szegény juhászlegény, / Tele pénzzel ez a kövér erszény, / Megveszem a szegénységet tőled, / De ráadásul add a szeretődet!”); az Arany János-féle Nemzetőr-dal, valamint az Amade László „a szép fényes katonának arany, gyöngy élete” kezdetű versére komponált toborzó, amelynek dallamát a jól zongorázó és gitározó – így dalszerzőként is említhető! – Arany szerezte. Az előadás a Temetésre szól az ének című Petőfi-verssel zárul („Temetésre szól az ének, / Temetőbe kit kísérnek? / Akárki! már nem földi rab, / Nálam százszorta boldogabb”).
A Petőfit megszemélyesítő Liber Ágoston játéka – legyen szó szavalásról, énekről vagy táncról – energikus, erővel teli, meggyőzően formálja meg a közvetlen barátot, az önérzetes költőt és a romantikus szabadsághőst. Az Aranyt alakító Krasznai Vilmos játéka jóval visszafogottabb – ez az általa megformált karakter habitusához is illik.
Egyébként – villanásnyi időre – mindkét zenekar vezetője is bekapcsolódik az előadásba mint színész: a Tükrös együttes cimbalmosa, Liber Endre hívja fel a költők figyelmét arra, hogy levélváltásukra a Honderű című élclap is felfigyelt; míg Ferenczi Györgynek egy tagságválasztás végeredményét bemutató jelenetben jut apró, de nem jelentéktelen szerep, hiszen tétje van annak, hogy felemeli-e a kezét vagy sem.
A Barátomhoz tehát kitűnő példa rá, hogyan lehet elevenné tenni két kétségkívül jelentős, ám manapság már inkább a saját szobra posztamenséről alátekintő alakot. A Hégli Dusan rendezte előadás emberközelbe hozza e két irodalmi óriást, ráadásul úgy, hogy nemcsak a költői nagyságuknak adózik elismeréssel, de azt is érzékelteti, hogy a mindennapjaikban milyen emberek lehettek.
A magunk részéről csupán egyetlen negatívumot tudunk felhozni a kapcsán: a résztvevők a végén nem adtak ráadást, holott a darabot koncertszínházként hirdetik, és a koncerteken szokás – arról nem is beszélve, hogy a közönség várta és örömmel fogadta volna. De így vagy úgy: a Barátomhoz mindenképpen érdemes a megtekintésre, hossza – mintegy nyolcvan perc – alapján akár úgy is fel lehet fogni, mint egy szórakoztató és tartalmas, dupla irodalomórát.
