A kuflik és az Akármi

– 2017 óta ez már a harmadik Kuflik-nagyfilm. Miben hasonlít az első kettőhöz, és miben különbözik?

– A Kuflik-nagyfilmek mindegyike ugyanazon metódus alapján készül, az alapul szolgáló animációs sorozat epizódjait fűzzük össze mozifilmmé. Persze nem egyszerűen sorba rakjuk az egyes részeket, hanem összekötjük őket olyan kis gegekkel, amik segítenek továbbvinni a lendületet. Amiben A kuflik és az Akármi más, mint az előző kettő, hogy ebben már kétszer két dupla epizódos sztori is van, a végén pedig nyitva hagyjuk a történetet, felcsigázva az érdeklődést a folytatáshoz. A Dániel András teremtette kuflivilág amúgy is folyamatosan épül, egyre jobban forrnak ki a karakterek, és egyre nagyobb szeletet látunk a lakóhelyükül szolgáló elhagyatott rétből. Mindez arrafelé mutat, hogy talán egyszer lesz majd egy teljesen önálló Kuflik-film is. Legalábbis én nagyon szeretném, és úgy hiszem, Andrásnak sem lenne a dolog ellenére.

– Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Kuflik-sorozat, a mesekönyveket és a belőlük készült animációkat is tekintve, az elmúlt néhány év egyik legnagyobb gyerekirodalmi és rajzfilmsikere lett. Mi a titok?

– András egyedülálló, abszurdba hajló humora, amit át tudtunk vinni a mozgóképbe is, és az, hogy a hét főszereplő, Zödön, Pofánka, Titusz, Hilda, Valér, Bélabá és Fityirc karaktere bárkinek ismerős lehet. Mert mindannyiunknak van egy olyan barátja, mint a mostani moziban éppen az elvarázsolt foltját kereső Zödön, egy olyan nagypapája, mint a folyton nosztalgiázó Bélabá. És hát Pofánka típusa sem ritka az életben; ő az időnként hisztissé váló kislány, aki szeretne minél hamarabb nagyra nőni. Az is a siker egyik összetevője lehet, hogy egyik szereplő sem mond ki soha direkt módon nagy tanulságokat. Van például egy teljesen új figuránk, egy vándorkaktusz, aki járja a világot, és nagyon megtetszik neki az elhagyatott rét. A kuflik elsőre nem nagyon értik, mit lehet ennyire csodálni egy olyan helyen, ahol soha semmi nem történik, az idegen szemével viszont a rét újra érdekes és varázslatos helyszínné válik az ő számukra is. Nyilván ebben az egészben benne van az a gondolat, hogy az ember gyakran hajlamos a saját környezetét lebecsülni és folyton máshová vágyakozni. A kaktusz viszont teljesen egyszerűen megfogalmazza a lényeget: „Vándorolni jó, de otthonra találni sem utolsó dolog.”

– A mesék és a belőlük születő mozgóképek szinte párhuzamosan készülnek évek óta. Rendezőként mennyiben van, lehet beleszólása az egyes történetek alakulásába?

– Alapvetően nem sok, de mivel egy epizód mindig hét perc, ezért azt előzetesen nagyon megválogatjuk, végül mely részeket használjuk fel a mesekönyvekből. Az időkényszer miatt van, hogy néha áthangoljuk kicsit a sztorikat, így hidalva át a kivágott részek okozta logikátlanságokat. Olyan is előfordul néha, hogy a gegeket, kiszólásokat más szereplő szájába adjuk, mert a mi dramaturgiánkba, történetvezetésünkbe így jobban illik. De mivel már régóta együtt dolgozunk Andrással, nem szokott ebből probléma lenni.

– Az animáció műfaja az elmúlt időszakban mintha újra felívelőben lenne Magyarországon, legalábbis ha a fiatal alkotóink fesztiváldíjas rendezéseit vesszük, amik viszont csak egy nagyon szűk réteget tudnak megszólítani. A nagyközönségnek, különösen a gyerekeknek készült animációk tekintetében hogyan állunk?

– Mások munkáját nem tudom megítélni, de az biztos, hogy mi itt a KEDD-nél törekszünk rá, hogy olyan filmeket gyártsunk, amelyeket a közönség szeret, és a nálunk készült sorozatok bizonyítják, hogy igenis van igény a gyerekeknek készülő, minőségi magyar mesékre. Évi tizenhárom sorozatrészt megcsinálni azonban csak úgy lehet, ha van egy pontos előzetes terv, a lépéseket pedig szigorúan betartjuk; nem csúszhatunk meg amiatt, mert mondjuk nem jött az ihlet. Olyan ez, mint egy építkezés: ha megvan a jó alaprajz, és tudjuk, hol és mekkora lesz a fürdőszoba, később már csak azzal kell foglalkoznunk, milyen csempe legyen a falon. Animációs filmnél ez különösen fontos, mert nagyon költséges a gyártása. Emberek sokasága dolgozik azon, hogy megmozduljanak a szereplők, ráadásul mi nyilván nem tudunk újraforgatni semmit, és mivel az animációnak kötöttebb a világa, a belső harmóniája is, nem lehet csak úgy akármit kitalálni. De mindegy, hogy felnőttekhez vagy gyerekekhez akarunk-e elsődlegesen szólni, fesztivál- vagy közönségfilmet készítünk, a legfontosabb, hogy a történet érthető és élvezhető legyen.

– A MOME animáció szakának elvégzése után egykori tanára, a KEDD-et vezető M. Tóth Géza hívására 2013 óta dolgozik a stúdiónál. A szintén nagy sikerű Bogyó és Babóca-sorozatnál kezdte, majd 2016-ban már jött a Kuflik, ami a harmadik rész óta formálódik az ön keze, szeme alatt, a három nagyfilmhez hasonlóan. Ennyi időt eltöltve a kuflik közt lett kifejezett kedvence?

– Kezdetektől Tituszt bírtam a legjobban. Tetszik a határozottsága, ahogy nekimegy a dolgoknak, általában ő az, aki az eseményeket továbbhajtja, és viszi a csapatot magával. Külseje is szuper a háromszög alakú kis füleivel: nekem abszolút ő tűnik a legkuflisabb kuflinak. De igazából mindenkit szeretek. És ahogy nyílik ez a világ, és jönnek az új karakterek, egyre több a szakmai kihívás is; hogyan tudjuk őket beleilleszteni a már ismert közegbe úgy, hogy ne homályosítsák el a hét főszereplőt, mégis markánsak, egyedülállóak legyenek. Ebben nagy segítség Scherer Péter, aki egymaga szinkronizálja az összes figurát, zseniálisan. És még bőven van hova tovább.

– És a kedvenc Kufli-része?

– Arra jöttünk rá az évek alatt, hogy az abszurd felé kell elvinni a lehető legtöbb szituációt, mert gyereknek, felnőttnek is az talál be a leginkább. Például van egy rész, amikor a világító holdat a kuflik úgy akarják lekapcsolni, hogy hoznak egy létrát, nekitámasztják, és felmásznak rá. Ez akármennyire is lehetetlen, sokkal inkább elképzelhető, mint hogy egy fatuskó varázslatára mohák nőjenek a kuflikra, vagy mint amikor egyikőjük megeszi a varázsgombát, és hirtelen mókus alakú léggömbbé változik. Az ehhez hasonló jelenetek mindig nagy sikert aratnak, ezért Dániel Andrással együtt szándékosan toljuk az egészet hasonló irányokba. Ennek része, és ezt is nagyon szeretem, amikor a kuflik rappelnek; erre aztán tényleg kevés példa akad más mesefilmekben. Korábban Fityirc adott elő így egy ébresztődalt, a mostani moziban pedig Titusz rappeli el a Csitt-csatt dalt, persze mindkettő a hozzá illő stílusban.

– A többiek is sorra kerülhetnek majd, azaz meddig lesz még élet az elhagyatott réten?

– Remélem, hogy nagyon sokáig. Egy szériát, tizenhárom részt legalábbis még biztosan készítünk. A sorozatváltozatot tervezzük televízióban és VoD-platformokon is bemutatni, a moziverzió pedig extra, máshol nem látható jelenetekkel még egy darabig biztosan műsoron marad. És remélem, mások is úgy vannak vele, ahogyan én; nemhogy meguntam volna, de egyre jobban szeretem ez a kifordított, mégis nagyon valóságos kuflivilágot.