„Áthorpadni a nemlétbe” – a tárlat címe Garaczi László költőtől származik, akinek arcáról több költőtársával együtt Louise McCagg készített élőmaszkot. A New York-i szobrászművésznő azt kutatja, hogyan lehet felfedni az író vonásai és munkái közti viszonyt. A költő a maszkkészítés ideje alatt írta e verset: „Fonák arc, áthorpadni a nemlétbe. / zsugori, szemtelen, ragyaverte. És mint / az anyaméhben, a forró síkos arcfedél / veri vissza a fényt.”

A halotti maszk egy arc utolsó utáni pillanatának lenyomata, még őrzi egyediségét, a vonásokat, ráncokat, sebhelyeket, de nincs már rajta a fájdalom, a küzdelem nyoma, leginkább nyugalom, sokszor cinkos mosoly látszik az arcokon. Az emberiséggel egyidős igény, hogy szeretteink múlékony testét valahogyan megőrizzük. Az ősi kultúrákban feldíszítették az elhunytak koponyáját, és ünnepeken közszemlére tették, hogy az ősök ereje és bölcsessége az utódokra szálljon. Később, például Jerikóban i. e. 7000 körül a koponyákat agyagféleséggel fejjé, arccá egészítettek ki, amelyeknek kavicsból, kagylóból ábrázolták a szemét. Ezeket tekintik az emberábrázolás első próbálkozásainak. A halottkultusz Egyiptomban érte el csúcspontját. Hitük szerint test nélkül a lélek sem élhet tovább, ezért bebalzsamozták a holttesteket, amelyekre az elhunytak képmását is elhelyezték, hogy a halott ka-lelke visszatalálhasson a testbe, és életre kelthesse. Így az egyiptomi nyelvben a több, szobrászt jelölő szó közül az egyik éltetőt jelent. Ezek a gyönyörű ötvösművészeti munkák ugyan idelizáltak voltak, de alapvetően őrizték az elhunyt egyedi arcvonásait, hiszen felismerhetőnek kellett lenniük a lélek számára. Az egyiptomi aranymaszkok mellett híresek a Mükénéből származó, lemez vékonyságú halotti maszkok, köztük az állítólagos Agamemnon-maszk. De mint Plinius történeti művéből kiderül, i. e. 350 körül már olyan lenyomatok készültek az arcokról, akárcsak ma. A görög technikát a rómaiak is átvették, akiknél praktikus okokból volt szükség az „élethű” halotti maszkra, ugyanis régi patrícius szokás szerint az előkelő halottnak hét napon át kellett kiterítve feküdnie, hogy a rokonság elbúcsúzhasson tőle. Érthető okokból bábura erősített viasz maszk helyettesítette a holttestet, amelyet később a család megőrzött, így évek alatt egész arcképcsarnok gyűlt össze az előkelő házakban. A középkorból nincs sok adat a maszkok készítéséről, de a kultusz továbbélését jelzi a kereszténység relikviatisztelete, vagy például Veronika kendőjének a XIII. században elterjedő kultusza. A római szokás pedig tovább élt a nagy európai uralkodókról készült, úgynevezett effigies-ekben. Ezt a felöltöztetett hasonmás bábut a holttest helyett hordozták körbe a többnapos gyászceremónián, majd tökéletes bronz vagy márvány másolata került később a király szarkofágjára. A maszkokra csak angol példák maradtak fent, a francia forradalomban ugyanis még a halott előkelőket sem tűrték meg. A XVIII. század végén, amikor az egyéniség, egyediség jelentősége felértékelődött, a halotti maszk lassan valóban kegyeleti tárgy lett. Először 1781-ben csináltattak író barátai Gotthold Ephraim Lessing arcáról lenyomatot. Magyarországon 1830-ban vetettek Kisfaludy Károlyról hasonlóképpen halotti maszkot, bár az első élő maszk még korábban, Kazinczy Ferencről készült. A lenyomatok fénykora a XIX. század, illetve a XX. század eleje, amikor ismert személyek halotti képmása kultuszkellékké, sőt műtárggyá vált, és a sokszorosítás lehetősége révén hatalmas gyűjtemények jöttek létre. Newtonról, Beethovenről, Napóleonról például rengeteg lenyomat készült. A valaha volt legnagyobb gyűjtemény a londoni James Deville’s Phrenological Museumé volt, ahol az 1830-as években 1800 maszkot és koponyát őriztek, de ezek az értékek később elvesztek, ma már a legnagyobb kollekciók közül a bécsi csak 280 maszkot, a brit pedig 300 lenyomatot számlál. Az 1930-as években aztán alábbhagyott a halottimaszk-készítés többek számára bizarr szokása – Goethe például megtiltotta, hogy halála után lenyomatot vegyenek arcáról -, ma már csak szórványosan készülnek. Maga az eljárás igen egyszerű, ezért nem tekintik művészi munkának, másrészt bár hitelesebb bármely szobornál, egy halotti maszkról sokak szerint a leglényegesebb hiányzik: a lélek. Éppen az, aminek nagyszerűsége indokolja, hogy megőrizzük azt az arcot, és amit a jó műalkotás viszont kitűnően érzékeltet. Élő maszkot akár mi magunk is készíthetünk otthon. Általában a hajtőtől a nyak aljáig készül, de például Jókai Mór esetében a párna is megőrzésre értékesnek bizonyult. Az arcot először bekenik zsiradékkal, majd a hajat és bajuszt finom textillel fedik le. A gipszet vékony rétegekben viszik fel, amikor pedig megszilárdul, egy vagy két darabban szedik le. Az így kapott negatív formát belülről szappanos vízzel bekenik, és beleöntik a pozitív kópiát. Ha ez is megszáradt, a negatívot kis részenként vésik le róla. Ez az egyetlen, eredeti lenyomat, erről készülnek további maszkok, amelyek így már kevesebb vonást őriznek. Hazánkban még egyetlen múzeum sem mutatott be kollekciót, így a Petőfi Irodalmi Múzeum Kovács Ida által összeállított anyaga egyedülállónak számít. A kiállított negyven képmás között nemcsak írók és költők szerepelnek, a társintézmények szívessége révén Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Liszt Ferenc képmása, a marbachi Schiller Múzeum jóvoltából pedig többek közt Beethoven, Nietzsche, Brecht maszkja is megtekinthető. Ami meglepő, hogy több arcon mosolyt látni, így Mikes Lajosén, a Nyugat szerkesztőjén, amelyet veje, Szabó Lőrinc is megörökít Húsz óra című, emlékező versében. Heltai Jenő pedig mintha nevetni készülne, miközben Brecht cinkosan, vagy talán kajánul mosolyog. Az elhunytak valóban megszépülnek, nyugodtak a vonásaik, inkább Kazinczy élőmaszkja tűnik halottnak. Németh László arcán most is ott van érzékenysége, talán Beethoven sértett vagy szigorú kicsit. Móricz Zsigmond tekintélyes bajusza pedig most is uralja az arcát, bár meg sem közelíti Nietzschéét, akinek képmása oly mértékben őrzi a hatalmas bajuszt, hogy az még különlegesebbé teszi arcát, mint életében volt. A halotti maszkok költőket – például Kosztolányi Dezsőt – és képzőművészeket ihlettek meg, főleg Ady Endre karizmatikus maszkja. A kiállítás ezekből is ízelítőt nyújt, így például Melocco Miklós szobraiból és Louise McCagg amerikai szobrásznő különleges maszkjaiból is. A művésznő az alkotó arca és munkái közötti viszony érzékeltetését tűzte ki célul, és egy nemzetközi találkozón ismerkedett meg kortárs költőinkkel, akiket meg is örökített. Egy speciális algás anyaggal is dolgozik, amely száradáskor zsugorodik, de nem arányosan. A manuálisan befolyásolható folyamat eredményeképpen a halottak arca gyakran megéled, új arckifejezést ölt, míg az élőké öreggé vagy holttá válik. Kacér játék ez a halállal. Fehérváry Krisztina