A mágia szerelmesei

A Bartók Béla úton álló aprócska üzletbe meredek lépcső vezet le az utcaszintről, a bolthelyiség leginkább egy bűvész öltözőjének és egy színpadi kulissza hátsó traktusának a keverékére emlékeztet. A polcokon több tucat kártyapakli sorakozik, de akadnak itt egymásba illeszthető jókora fémkarikák, fából készült, festett mágikus dobozok, csillogó táncoló botok, színes kendők, kötelek, cilinderek és a legkülönbözőbb titokzatos tárgyak – rendeltetésükre csak a színpadon, a bűvésztrükk közben derül fény. Merthogy a Figaróban főképp az egyébként igen szűk hazai bűvészszakma prominensei vásárolnak, és persze a lelkes amatőrök a legkisebbektől az idősebbekig: a trükkök, varázslatok, azaz a mágia szerelmesei.

Elvarázsolt fodrászbolt

A boltocska tulajdonosa Szabó István a harmadik generációt képviseli a bűvészcsaládban. A Figarót még nagyapja, id. Szabó István alapította, aki az ötvenes években kezdte a szakmát. Eredetileg borbély volt, a vendégköréhez tartozott azonban egy bűvész, Herczeg János, akinek trükkjeit látva a nagypapa is kedvet kapott hozzá, hogy foglalkozást váltson. Első hivatására utalt a Figaro művésznév, és persze arra is, hogy a színpadi karakterében borbélyt alakított: a Figaro-műsorokban a fodrászkellékek kapták a főszerepet, mint például az ollók, vagy éppen a tűztálak, lángok, égő cigaretták.

– Nagyapám a műsorával bejárta Euró­pát, és számos városban látott bűvészboltokat. Ezekben nemcsak a színpadi varázslatokhoz szükséges speciális rekviziteket lehetett beszerezni a szakmabelieknek, hanem afféle műhelyként is szolgálták a mágia iránt érdeklődő fiatalokat; a kezdő bűvészeket segítették, tanították a tulajdonosok. Itthon nem volt ilyen profilú bolt, így a bűvészeknek nemcsak új kellékekhez, de új impulzusokhoz is nehéz volt hozzájutniuk. Nagypapám gondolt egyet, és a hatvanas évek végén megalapította az ország első bűvészboltját, ami azóta is működik – mondja a jelenlegi tulajdonos.

Id. Szabó Istvánnak persze nem volt könnyű dolga, mivel a kellékeket nyugatról nem hozathatta be, sok mindent itthon kellett legyártatnia. Ügyes iparosokat keresett, akik bőrből, fából, üvegből, fémből el tudták készíteni a kívánt eszközöket; volt, hogy egyetlen tárgyon, egymásról mit sem tudva, két külön mester dolgozott, hogy ne érthessék és adhassák tovább a trükk lényegét.

Ráadásul, ahogy minden újdonságnak, a boltocska megalapításának is akadtak ellenzői. Rodolfo, aki a hatvanas-hetvenes években egyeduralkodója volt a hazai bűvészszcénának, egyáltalán nem nézte jó szemmel az indulást.

– Félt a pozíciója megingásától, hogy többen vásárolhatnak kellékeket, és kitudódnak a szakmai titkok. Aztán hamar rájött, hogy semmitől sem kell tartania, és ő is a Figaro törzsvendége lett. A legendás szilveszteri tévéműsoraiban vagy a Fővárosi Nagycirkuszban futó estjein az itt vásárolt tárgyakat használta. Később, idősebb korában sokszor már csak azért jött le az üzletbe, hogy a nagyapámmal beszélgessen. Ücsörgött a széken, volt, hogy elszundított, szemmel láthatóan a karrierjét idéző díszletek, tárgyak között érezte igazán jól magát – idézi fel a múltat Szabó István.

Rodolfóhoz hasonlóan a többi profi is hamar törzsvevővé és -vendéggé vált. És ez a mai napig így van; délutánonként a Figaro megtelik élettel, hivatásos bűvészek jönnek ide tanácsért, trükköket cserélni, ötletelni.

Stand up magic

Szabó István számára egy pillanatig nem volt kérdés, hogy tovább akarja-e vinni a családi örökséget. Édesapja után őt is mindenféle presszió nélkül szippantotta be a mágia világa, megtalálva a személyiségéhez leginkább passzoló önkifejezési formát.

– Gyerekkoromban elvarázsolt ez a miliő, a bűvészek befogadtak, barátokra és mentorokra leltem. A nagyapám a bűvészet klasszikus, színpadi műfaját űzte, az édesapám, aki a családban elsőként vizsgázott bűvészként, pedig az úgynevezett close up bűvészettel foglalkozott, azaz egészen közelről, a nézők orra előtt mutatott be különféle trükköket. Én színpadi, szöveges műsorszámokban gondolkodom, ahol a klasszikus bűvésztrükköket némi humorral vegyítem, figyelve arra, hogy ha több száz néző előtt lépek fel, a műsor akkor is interaktív maradjon. A trükköket a saját képemre formálom, így önmagamból is mutatok valamennyit a színpadon – magyarázza Szabó István, utalva arra is, hogy a bűvészet sajátos önkifejezési forma, érvényes színpadi művészet.

Egészen más utat járt be Gombkötő Alex, aki szintén bűvész. Nemcsak a boltban segíti István munkáját, de közösen felelnek – a csapat harmadik bűvésze Szőke Kiss Vince – a Figaróban kialakult hangulatért, valamint programokat, szeminá­riu­mokat szerveznek, inspiráló platformot biztosítva hivatásosak és amatőrök számára egyaránt.

– Gimnazistaként láttam először kártyatrükköket egy felsőbb éves iskolatársamtól. Hetekig nyúztam, hogy tanítsa meg nekem, míg feladta az ellenállást, és ráállt a dologra. Egész éjjel gyakoroltam, így bebizonyítottam neki, hogy érdemes velem foglalkoznia. Egyetemistaként Pestre költöztem, két éve dolgozom a Figaróban és a budai Várban működő Houdini Házban. A hazai bűvészek befogadtak, de nemcsak tőlük, hanem az internetről is rengeteg trükköt tanulok – meséli a fiatalember, hozzátéve, hogy nem tartja magát alapvetően ügyes kezűnek, ám elképesztő szorgalommal és türelemmel sikerült komoly szintre eljutnia.

Szabó István szerint a bűvészet oktatásának konzervatív útja a legfontosabb, azaz hogy a mentorok felügyeljék, segítsék a fiatalabb tehetségek szárnypróbálgatásait, akár úgy is, hogy helyet adnak nekik a műsorukban, vagy úgy, hogy a már befutott bűvész kiajánlja fiatal kollégáját. Más út nem is igen lehet, hiszen régen artistavizsgát kellett tennie az ifjoncnak a színpadra lépéshez, ma már a szorgalom, az online jelenlét, és a saját brand felépítése a legkifizetődőbb. Léteznek háromévente rendezett bűvészvilágversenyek is, amelyek győzteseit óriási presztízs övezi, ám ezek inkább szakmai elefántcsonttornyok: a résztvevők kiagyalt, elvont trükkökkel versenyeznek a sasszemű bűvészzsűri előtt – Gombkötő Alex szerint a közönséget szórakoztatni ennél sokkal élvezetesebb feladat.

Régi trükkök új köntösben

Szabó István szerint ugyanakkor a bűvészet az egyik legdemokratikusabb művészeti ág. Egy zongoristának, festőművésznek szüksége van az isteni szikrára, a bűvész a hiányosságait rengeteg gyakorlással kompenzálhatja, ráadásul az előadói véna is tanulható. Társa is egyetért ezzel, mint mondja, korábban nem volt éppen extrovertált típus, ám amióta színpadon szerepel, lámpaláz nélkül képes akár száz ember előtt bármilyen nehéz, bonyolult trükköt előadni.

– És hogy mennyire idő kérdése, hogy valaki jó legyen, azt Rodolfo esete igazolja. Pályája elején az Amatőr Mágusok Egyesületének lapjában jelent meg egy hosszabb cikk, ami rosszindulat nélkül számolt be arról, hogy milyen pocsék volt a műsora. Pár év leforgása alatt azonban képes volt az ország legjobb bűvészévé válni – hoz egy jellemző példát Szabó István.

A tehetség persze örök hozzávaló, még akkor is, ha a bűvészet kulisszái az évek-évtizedek során igencsak megváltoztak. Egyre inkább előtérbe kerül a modern technológia, ma már nincs mutatvány elektronikai kütyük nélkül, az ázsiai művészeknek köszönhetően pedig a trükkök olyan fejlődésen mennek keresztül, ami szinte a lehetetlen határát súrolja. A legfrissebb trendekkel az angliai Blackpoolban évente megrendezett nemzetközi bűvészkonferencián ismerkedhet meg a szakma: ez afféle kortárs, high-tech Roxfortra emlékeztető, több ezer résztvevős rendezvény, amely börzeként is működik. De bárhova is tolódjanak a hangsúlyok, Szabó István szerint a bűvészet alapvető trükkjei több száz éve léteznek, amelyeket időnként aktualizálnak, új köntösbe öltöztetnek: nincs új a nap alatt. Azt, hogy ma hol tartanak a híres-neves Figaro bűvészei, szeptember 17–19. között, a Bartók Béla úton rendezett Eleven Ősz fesztiválon testközelből is megnézhetik az érdeklődők.