Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

– Mi volt a békedíj előzménye, és mit lehet tudni magáról a díjról?

– Az elismerést 2019-ben alapították Manilában, a díjat átadó alapítvány az egész emberiség életminőségének javítása mellett kötelezte el magát, és azokat jutalmazza vele, akik élen járnak a béketeremtésben a művészetek és az oktatás területétől az egészségügyön át a közszolgálatig és a tudományig. A bizottság több mint három évtizedes előadó-művészeti munkámat, kiemelten Tárogató Hungarikum Koncertemet díjazta és azt, hogy a művészeten keresztül hosszú ideje keresem a kulturális együttműködési lehetőségeket az országok, nemzetek között.

– Az elmúlt években számtalan nemzetközi fellépésen vett részt, ám a 2021 márciusától 2023 júniusáig tartó időszak rendhagyónak számít: több mint száz versenyen vett részt online, és kivétel nélkül dobogón, legtöbbször az első helyen zárt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy sikerült a tárogató hírét elvinni a nagyvilágba?

– A koronavírus-járvány volt az oka annak, hogy mint oly sokan az előadóművészek közül, én is elgondolkodtam rajta, folytassam-e, vagy hagyjam abba a zenélést, hiszen egyik napról a másikra megszűntek a fellépési lehetőségek, az élő kapcsolat a közönséggel. Mivel főállás mellett foglalkozom a zenével, úgy gondoltam, másképpen folytatom: utánanéztem a korábbi, helyszíni jelenlétet igénylő versenyeknek, és kiderült, hogy számos megmérettetést egyszerűen áthelyeztek az online térbe, megmaradt a rangos nemzetközi zsűri, így volt, hogy egy-egy versenyre ötven országból is jelentkeztek az előadók. Minden alkalommal hangszeres szólistaként indultam, huszonhét hónap leforgása alatt harmincnyolc ország által rendezett versenyen sikerült száz első helyezést elérnem, amit az Official World Record világrekorddá nyilvánított két hónappal ezelőtt. Általában klasszikus, tradicionális vagy kortárs kategóriában indultam. Minden egyes versenyre frontális kameraállásból teljes alakos, vágatlan kép- és hangfelvételt kellett beküldeni. A klasszikus műfajon belül szaxofonosokkal, klarinétosokkal, tehát fafúvósokkal, olykor zongorakísérettel versenyeztem, a tradicionális kategóriában viszont a legkülönfélébb nemzeti instrumentumokkal. Tárogatósként azonban egyedüliként indultam, és néha magam is megdöbbentem, hogy milyen érdeklődést vált ki egy-egy felvételem: az egyik ázsiai verseny oldalán több százezres nézettséget ért el a tárogatójátékom.

Korábban írtuk

– Egzotikusnak hat a tárogató az azt nem ismerők számára? Egyáltalán, mennyire ismerik a világban a tárogatót mint magyar hangszert?

– Minél inkább távolodunk a Kárpát-medencétől, annál kevésbé. Az elmúlt években küldetésemmé vált, hogy minél szélesebb körben megismertessem ezt a különleges hangzásvilágú hangszert; mára visszatértem az online időszak előtti munkához, azaz járom a világot és legtöbbször szólóban vagy zongoraművész közreműködésével adok koncertet és tartok ismeretterjesztő előadásokat a tárogatóról. Minden alkalommal elmondom, hogy ez a magyar nemzet egyik legfontosabb hangszere, nemzeti identitástudatunk legfőbb zenei jelképe, a magyar lélek hangja. Soha nem azt akartam bebizonyítani, hogy szebb és jobb volna más nemzetek instrumentumainál, egyszerűen csak meg akartam mutatni, hogy a tárogató miért egyedi és magyar.

– A tárogató népszerűsítéséhez az is hozzátartozik, hogy a lehető legtöbb zenei műfajt igyekszik rajta megszólaltatni: hitelesen lehet játszani rajta dzsesszt, operettet, magyar nótát vagy akár klasszikus zenét?

– A Tárogató Hungarikum Koncerteknek éppen ez a lényege, hogy megmutassam a hangszer virtuozitását, sokoldalúságát: például Kodály Zoltán Kállai kettőse, Rákóczi-nóták, régi kódexek dallamai, verbunkosok, nép- és klasszikus zene, sőt, könnyűzenei darabok és saját kortárs művek is elhangoznak egy ilyen koncerten. Nyilván ennyiféle stílus elsajátítására egy élet sem lenne elég, arra azonban törekszem, hogy az adott számokat hitelesen szólaltassam meg, ezért igyekeztem alaposan elmélyedni a különböző műfajokban. Mindenféle zenei stílus értékes, a koncerteken pedig a változatos dallamrepertoár és hangzásvilág megismertetése áll a középpontban, ám felhívni a figyelmet a hitelességre legalább ennyire fontos. Ha például népzenét játszom, mindig elmagyarázom a közönségnek, hogy ez a hangszer néhány néprajzi kistájat leszámítva nem volt benne az autentikus népi zenekarokban annak ellenére, hogy nagyon szép és egyedülálló hangzást ad akár népzenei, akár cigányzenekari formációkban. A tapasztalat az, hogy minél több oldaláról mutatom meg a tárogatót, annál inkább utat talál a közönség szívéhez, főleg ha a fogadó ország egyik ismert dallama is elhangzik rajta.

– Említette, hogy a magyar identitástudat kifejezője. Hogyan vált azzá?

– Fontos tudni, hogy a ma is ismert tárogató 1896 óta létezik ebben a formában: 1894-ben kezdte meg a fejlesztését Schunda Venczel József azzal a céllal, hogy az ezredfordulóra megalkossa a magyaros reformhangszert. A cimbalom megújítójaként is ismert hangszergyáros és Stowasser János hangszerkészítő mesterek szinte egy időben dolgoztak a projekten. Elsőként Stowasser jegyeztette be reformtárogató néven a korabeli szabadalmi hivatalban a hangszerét, így Schunda lekésett az elsőségről néhány nappal, a két mester pedig élethosszig azon vitázott, kinek a nevéhez köthető a reformtárogató létrejötte. Mindkét mester szeme előtt az a cél lebegett az újításon felül, hogy a tárogató a klasszikus zenében is meg tudja majd állni a helyét, ami akkoriban sikerült is, hiszen ott találjuk a szimfonikus zenekarok instrumentumai között is. Sokat elmond, hogy például Richard Wagner Trisztán és Izolda című operája elképzelhetetlen volt a tárogató hangja nélkül.

– És hogyan tűnt el, igaz, csak egy időre a klasszikus zenéből?

– A Horthy-korszakot leszámítva, amikor hivatalos katonai hangszerré nyilvánították, kijelenthető, hogy a magyar történelem elmúlt évszázadaiban több olyan időszak is volt, amikor a tárogatómuzsikát betiltották, a zenészeket elhallgattatták. Az idén már tíz éve hungarikummá nyilvánított hangszer nemzeti összetartozásunkat jelképezte minden időben, amit nem néztek jó szemmel egyes uralkodók, elöljárók. Fennmaradását annak köszönhette, hogy a többségében autodidakta tárogatósok titokban megtanultak rajta játszani, vagy folytatták zenei tevékenységüket a fenyegetések ellenére, és évtizedeken keresztül rejtegették, őrizték a nemzeti hangszert. Ők vitték tovább nemcsak a hangszeres tudást, de azokat az irredenta dallamokat is, amelyeket a ma diaszpórában élő magyarok többsége ma is ismer és hallgat – több alkalommal volt lehetőségem Kanadától Ausztráliáig játszani ezeket az ott élő magyar közönség előtt, és bizony egészen más érzelmi töltettel csendülnek fel és szólnak ezek a dalok a szülőföldtől több ezer kilométerre: szívbe markoló pillanatokat éltem át e fellépéseken. Ma iskolai keretek között folyik a népi tárogató oktatása, az iránta való érdeklődés pedig egyre nagyobb. Elkezdődött a tárogató kottairodalmának bővítése, amihez én is elkészítettem egy tárogató-zongora duó kötetet 2023-ban.

– Honnan ered a kötődése a hangszerhez?

– Gyerekkorom óta színpadon zenélek, játszottam furulyán, szaxofonon, klarinéton, citerán, gitáron, sőt nagybőgőn is. Tárogatóm azonban nem volt, mert alig maradt az eredeti régi hangszerekből, és nehéz hozzáférni. Néhai Apt Kamilltól, nagyon kedves barátomtól, egy ’56-os kanadai magyartól kaptam nászajándékba hangszeremet 2009-ben. 1956 októberében disszidált feleségével, és csak a tárogatóját vitte magával. Ahogy később mesélte, többször meg akarták tőle venni, és ő erre mindannyiszor azt felelte: ahogyan a haza, úgy a hangszere sem eladó! Három kérése volt hozzám: sose váljak el a feleségemtől, soha ne adjam el a hangszert, és ha úgy érzem, hogy eljött az idő, adjam tovább egy arra érdemes művésznek. Akkor döntöttem el végleg, hogy a tárogató ügyét szeretném szolgálni: ezzel a hármas fogadalommal olyan vállalást tettem, aminek azóta is igyekszem megfelelni. Kamill sajnos 2023-ban elhunyt. Tőle tanultam, hogy értéket képviselni és embernek maradni bármilyen körülmény ellenére – talán ez a legfontosabb dolog az életben.