„A zene a nyelvvel együtt az emberi lélek legmélyéből fakad, és az idők semmilyen változása nem ölheti ki onnét” (Vikár László). Bartók Béla szerint a népzene olyan dallamokból tevődik össze, amelyeket sokan és sokáig énekeltek. Mivel a magyar népzene annyira más volt, mint az indoeurópai kultúra zenéje, nem hatott rá sem a Minnersängerek, sem a trubadúrok zenéje, sem a gregorián egyházi zene, sem a Monarchia sramlizenéje.

A magyar népzene ugyanolyan pentaton kvart- vagy kvintváltós, ereszkedő dallamú, hangsúlytalanul végződő dallam maradt, mint amilyen hangzású volt a honfoglaláskor vagy több ezer évvel ezelőtt Belső-Ázsiában.

„Mélyebben élünk a népdalkultúrában, mint valaha gondoltuk – olvassuk Bartók Béla gondolatait –, mert a kunyhókba szorul a magyar lélek ősrétegének minden maradványa.” „A magyar zene kialakulásának útja sem lehetett más, mint a nyelvé, a népé. Amerre járt, amint nőtt a nép, zenéje velejárt, ami hatott a nyelvre, hathatott a zenére is… Egyedül a finn nép rendelkezik gazdag zenei gyűjteményekkel. Zenéje azonban annyira távol áll a magyartól, hogy eddig lényeges egyezéseket kimutatni nem sikerült… a magyar népzene minden jelenségét, aminek sem az európai, sem a körülálló népek zenéjével kapcsolata nincs, keleti eredetűnek kell tartanunk… Letörölhette az idő a magyarság arcáról a keleti vonásokat, lelke mélyén, ahol a zene forrása fakad, ott még él egy darab őskelet… Csodálatos, hogy annyi idegen hatás, vérkeveredés után is megmaradt a magyarság ősi zenei nyelve”.

A magyarság szellemi néprajza című, 1938-ban kiadott 4. kötetében Kodály Zoltán így folytatja gondolatmenetét: „A dallamszerkezetet, a ritmust… a magyarság nyelvével együtt, ősi örökségként hozta magával régi hazájából. A magyarság ma legszélső idehajló ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának… Ránk nézve a zenei néphagyomány sokkal többet jelent, mint a nyugati kultúrnépek közül azoknak, amelyek már századokkal ezelőtt magasrendű műzenét teremtettek…”

Bartók Béla 1936-os törökországi gyűjtőútja után, 1976-ban megjelent könyvének előszavában így ír: „A rendelkezésemre álló anyag elegendő bizonyítékot enged meg a legközelebbi rokonságra, vagy ahogy mondanám, mindkét anyag azonosságára. Ez az azonosság megdönthetetlen bizonyítéka ezen dallamok korának, mely utat mutat a Kr. u. VI. vagy VII. századba. Ebben az időben az anatóliai yürükök valahol Európa és Ázsia határán, más törzsek szomszédságában, a magyarok ősei pedig a Kaszpi- és Fekete-tenger között élnek.”

Ezt a „Keleten hagyott” zenevilágot mutatta be Magyarországon 1987-ben a jugarok (sara-yükuk) egyik énekesnője, Yinxindzsísz. A magyar népdalkincs ősi változatát és szinte teljes balladavilágát hozta el kilencezer kilométer távolságból, keletről. Ezt a csodát még nem adták ki, bár népzenekutatóink a Magyar Tudományos Akadémia irányelveinek megfelelően ott „izzadtak” a finnugor népek között, hogy egy-két, néhány hangos siratóénekre rá tudják fogni a hasonlóságot, és a magyarság körében teljesen ismeretlen medveénekeket a magyar népzenével rokonítsák.

A két magyar zeneóriást – Bartók Bélát és Kodály Zoltánt – Pethő Szabolcs így jellemezte: „Bartók az ázsiai magyarság örökét őrzi, Kodály az európaivá vált magyarság arcát ábrázolja. Hatásuk messze az ország határán túl is sugárzik.” Ez az „ország határán túli” sugárzás elsősorban a Kárpát-medencére vonatkozik. Zenekultúránkat újabban inkább a világnak szeretnénk megmutatni, mintsem erőt és tartást kovácsolni belőle idehaza. Pedig a világ nem érti meg, csak csodálja zenevilágunkat.

A bemutatott magyar zenét megtapsolják, de nem értik és nem veszik át. Egy Bartók Concertóban lévő drámát a magyar ember megérti, de a nyugati világot hidegen hagyja, illetve az esztétikumon kívül nem tudnak a mélyére hatolni.

Kodály Zoltán egy igen fontos és megfontolandó kérdést tett fel, amit meg is válaszolt: „Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája között nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd vagy talán mind a kettővel összefüggő szárazföld? Ez a feladatunk elég volna újabb ezer évre.”

Tudunk-e egy ősi, keleti kultúrát megőrizni globalizálódó világunkban, és meg tudjuk-e értetni saját népünkkel kultúránk ősi értékeit, szépségét, egyedülállóságát, gazdagságát?

Kiszely István