A magyarság Achal tekkéken (ezek voltak a „vezérlovaink”) és ún. „taki” (Prsedwals ki) lovakkal érkezett Európába. Ezek természetüknél fogva különböztek az európai, zömében hidegvérű lovaktól.

Mindebből következik, hogy őseink élete, lovaskultúrája, lószerszámai is merőben mások voltak, mint az európaiaké. A kiváló magyar lovaknak döntő szerepük volt nemcsak az új, végleges haza, a Kárpát-medence megszerzésében, hanem megtartásában is, hiszen a nyugat felé irányuló hadjáratok megmutatták a magyarok harci erejét. Európa népei csak akkor nyugodtak meg, amikor ez a mozgékony, erős nép a Kárpát-medence határain belül maradt.

A magyarság olyan mértékben tekintette társának a lovat, hogy azt egészen a XIV. század derekáig csak paripának használta; kocsit nem húzatott és nem szántott vele.

Eleink a kezdetben nyilván szőrén ülték meg a lovat, de viszonylag hamar megjelentek a ló hátára kötött, csatolt állati bőrök, takarók. A nyereg ázsiai találmány (Európában az első nyeregről Szent Jeromos tesz csak említést Kr. u. 340-ben). A szkíták és a szarmaták a már fémkengyellel ellátott párnanyergéből hamarosan kialakult a magyarság egészen sajátos nyerge. Fából – többnyire hársból – készült, elöl-hátul magasított kápájú eszköz, amit a ló hátára erősítettek, hogy az ülést biztonságosabbá és kényelmesebbé tegye.

A magyarság fanyergei négy részből álltak: két nyeregdeszkából (nyeregszárnyból) és az azokra szerelt két ív alakú kápából. A kápák bőrszíjakkal és csapolással illeszkednek a ló hátára simuló nyeregdeszkákhoz. A nyeregszárnyak vízszintesen helyezkednek el, kissé ívelt hajlásúak, hogy jól feküdjenek az állat hátán. A kápák úgy merevítik a nyeregszárnyakat, hogy a teher ne a ló gerincére, hanem a 12. és a 13. gerinccsigolyákra és a mellettük kiinduló, boltozatos bordákra keresztben feküdjenek. Az előrehajló első kápa jobban kiemelkedik, mint a többnyire hátrafelé dőlő és karéjos hátsó. A nyereghez tartoztak a ló hátát borító bőrök és nemezek, az oldalhoz tartozó oldalszíjak, hevederek, szügyelők és a farkasszíjak, vagy ahogy nevezik, a farmatring; ez utóbbi a nyereg előrecsúszását akadályozza meg.

A magyar nyereg nem töri fel sem járásban, sem száguldásban a ló hátát, nem gátolja az állatot, és a lovas mozdulatai követhetik a lovat. Régi kazak mondás szerint „az olyan nyerget, amely feltöri a ló hátát, még akkor is égesd el, ha a kápája aranyból van.”

Régészeti leletek szerint a honfoglaló magyarság nyergének – szemben a kun nyereggel – kerek, „kanalas” kápája volt. A honfoglaló magyar sírokból előkerült kápákat faragott csontokkal, ezüstlemezekkel díszítették, amelyeken palmettás-indás és más motívumokat ábrázoltak. A favázas magyar nyerget a szakemberek gyakran annak előfordulási helyéről, „tiszafüredi” nyeregnek nevezik.

A magyarok a huszárság szervezetével a világ hadtörténelmének legsikeresebb szárazföldi fegyvernemét teremtették meg. Ez a könnyűlovas fegyvernem csakis a sajátos magyar nyereg megléte után alakulhatott ki. Az ősi magyar nyeregtípus gyakorlatilag 1832-ig semmit sem változott, ezután több katonai előírás által szabályozott formaváltozaton ment keresztül. „Az első kápafejeket a huszárnyergekről elhagyták, és csak a hátsót tartották meg a málha célszerű elhelyezése végett.

A magyar huszárnyerget az ősi magyar nyergektől főleg a hátsó kápán megmaradt kápafej különbözteti meg” (Pettkó-Szandtner Tibor méneskari őrnagy, 1832).

A csikósnyereg – vagy patrac – nem igazi nyereg, hanem csak kengyelekkel ellátott takaró – nyeregváz –, amit heveder nélkül vetnek a ló hátára. Ilyen „nyergeket” használtak az ókori görögök. Sajátos nyeregváltozat a kocsisnyereg; csikósaink – Európában egyedülálló módon – gyakran nyeregből hajtják a fogatokat. A tergenyét vagy málhás nyerget főleg juhászok és kereskedők használták. Mongol, kazak, hun és magyar nyergek tanulmányozása nyomán Petraskó Tamás vezetésével fejlesztették a mély villás ülésű és magas nyeregkápájú mai lovasíjász-nyerget.

Fanyergeink készítésének titkát alföldi nyergeseink a mai napig őrzik, hiszen ennél jobbat eddig nem sikerült készíteni.

Kiszely István