Mintha valakik szándékosan a magyarság kishitűségére játszanának, amikor folyamatosan azt hangsúlyozzák, hogy ennek a népnek nincsenek rokonai. Ha akadnak is néhány tízezren, azok távol a világ zajától, napjainkban is valahol az északi tundrákon tengetik nyomorúságos életüket. Nincsenek tehát társaink, nincsenek barátaink, puszta túlélésünk egyetlen módja, ha beolvadunk egy nagyobb népcsoportba. Sarkosan fogalmazva, ez a finnugor elmélet lényege.

Timaru-Kast Sándor az 1999-ben megjelent Kelta magyarok, magyar kelták című kötete után ezt a néplélekrontó szemléletet igyekszik cáfolni A Fehérló fiai című művében, amikor a Kárpát-medence mitológiai, nyelvészeti, néprajzi, történeti emlékeit összeveti a Föld szinte minden szegletében élő kelta, szkíta, etruszk utódokéval.

Van, ahol ezeket a hagyományokat rendületlenül ápolják, a Brit-szigeteken például a zenében is. A Deep Purple 1968-as Book Of Taliesin albumcíme (A kelta regős könyve), az 1969 és 1975 között működött ír Tir Na nOg duó pedig a Tündérországuk nevét viselte.

A szerző aprólékos munkával szedegette össze az emlékeket, s alapul a Kr. e. V. században élt Hérodotosz két eredetmondáját vette. Az egyikben a kortárs szkíták az ősatya Targitaus (Thargitaosz) három fiától, Lipoxaistól, Arpoxaistól és Koloxaistól származtatták a kelta, etruszk és szkíta testvérnépeket, a másikban a görögök Herkules (Heracles) Agathyrsz, Gélon, Scythesz nevű fiait említik. Timaru-Kast a Thargitaosz névből a Hargita nevet hallja ki, ahonnan a két idősebb testvér nyugatra vándorolt, Koloxais, a legkisebb azonban Erdélyben maradt, az ő utódait nevezték a görögök szkítának. S akik Timaru szerint ma a székelyek.

Erre a kapcsolatra utal az említett Bonfini mellett a könyvben nem említett krónikaíró Kálti Márk és Thúróczy János is, amikor a magyarok ősi írását szkítának nevezi.

A Habsburg-kezdeményezésű finnugrosítás történetét az érdeklődők jól ismerik, viszont a szintén mesterségesen kialakított indogermán nyelvcsalád eredetét talán kevésbé. A XIX. századi göttingai egyetemen a német nyelvet dicsőségének hangsúlyozására hozták rokonságba olyan jelentősnek tartott népekével, mint az ógörög, a perzsa, a szanszkrit.

Hogy ezeknek a műnyelveknek előzménye is volt, nem érdekelte őket, ahogyan rideg számítással kihagyták a csoportból a számukra politikailag kevésbé fontos baszkot, törököt, etruszkot, magyart. Ha ez utóbbiról eleve nem választják le a hunokat, akkor megértették volna az ország szó valódi jelentését – a könyv szerint „uru-szág”, azaz a Föld-szeglete –, hiszen tudjuk, hogy Attila a Perzsia területén élt pártusok első királya, Arszák nemzetségéből származott. Ha komolyabban veszik az etruszkot is, akkor nem a belőle mesterségesen kialakított és fölöslegesen nemekre osztott latin nyelvvel közösködnek. A magyar–etruszk rokonság kötet szerinti megalapozója azonban nem a témával csak 2003 óta foglalkozó Mario Alinei, hanem az erről már 1976-ban könyvet megjelentő, Londonban élő Tóth Zsigmond, valamint 1997-ben Szabó Károly, napjainkban pedig Fabó László. Alinei ráadásul közös finnugor őstől származtatja a két népet, ami alapvető tévedése.

Az etruszkok és magyarok között rengeteg a hasonlóság a jelképrendszer (napkerék, földbe szúrt kard stb.), eredet és írás tekintetében, jóllehet Sebestyén Gyula összehasonlító táblázatából tudjuk, hogy a két nép rovásírásbetűinek hangalakja nem azonos. A keltáknál szintén gyakran fordul elő a napkerék, amit a német nemzetiszocialisták az ellenkező irányba fordítottak. Zenéjük a magyarhoz hasonlóan pentatonikus, ezt többek között a gael nyelven énekelő Clanned együttes lemezei és Kate Bush egyes dalai bizonyítják. Ők is tőhangsúlyosan ejtik a szavakat, ismerik az életfát, szent növényük a tölgy, eredetmondájukban tündérszarvas szerepel, a Stonehenge-et környező öt település dombjait fehérlóábrázolás díszíti.

„Én nem a két nép (esetleg) valós történelmét… hanem a két nép, az ír és a magyar krónikáiban felvázolt és hagyományaiban élő emlékeit hasonlítottam össze…” – vallja a szerző. Ritka őszinteség manapság.

(szg)