A mi szívünk itthon dobog

–  Három évvel ezelőtt a Miskolci Balett és a GGTánc Eger közös előadásaként állította színpadra az Anna Kareninát. Miben más a mostani darab?

–  Akkor főként a címszereplőre koncentráltam: próbáltam megérteni, elfogadhatóvá tenni Anna döntéseit, az okokat és a miérteket keresve. Csepi Alexandra dramaturggal úgy döntöttünk, a lineáris történetvezetés helyett visszafelé bontjuk ki a cselekményt, így az első felvonásban hal meg a főhős, és a másodikban értheti meg a néző, mi vezetett el a tragédiához. E verzióban Vronszkij és Anna szerelmének csúcspontján ért véget a történet. A miskolci előadás óta hosszú idő telt el, bennem pedig tovább érlelődött, alakult a történet. Hiszen mindenkivel előfordul, hogy ha évekkel később újra elolvas egy könyvet, egészen más mozzanatokra figyel fel, mint korábban.

–  Hogyan változtak a korábbi nézőpontok?

–  Mindig nagyon izgalmasnak érzem az egyén döntései és a társadalom elvárásai közötti konfliktust, az ebben megjelenő feszültség ábrázolását, ám a döntések mögött mindig igyekszem megtalálni az embert. Nem akarok ítélkezni, inkább megérteni az okokat, amelyekhez, a szépirodalmi művekben és a valóságban is, rengeteg érzelem társul. Ahogyan ezek az érzelmek manifesztálódnak az emberben, úgy hatnak a körülötte lévő világra is. Ha valaki egy adott pillanatban gyarló módon viselkedik, tettét egész életének összefüggéseiben, annak bonyolult szövevényében kell vizsgálni. Ezért most nemcsak Annára, Kareninra és Vronszkijra koncentrálok, hanem Levinre és Kittyre is. Az ő ötösük közötti összefüggések adják az előadás szövetét. A bált balsejtelem lengi be, ekkor pecsételődik meg mindannyiuk sorsa, hiszen akarva-akaratlanul is, de döntéseik kihatnak egymás életére. Ma már nem menteni akarom Annát, inkább elfogadni, megmutatni, hogy min megy keresztül.

–  Vronszkij és Karenin árnyaltabb szereplő, mint a szerető és a társadalmi elvárásoknak mindenáron megfelelni akaró férj figurája?

–  Anna nem egy férfiban találja meg azt a két tulajdonságot, ami számára fontos, hanem két különböző személyben. Ha követjük a regényt, tudjuk, hogy Karenin a társadalmi konvencióknak megfelelve cselekszik – és mégsem. Hiszen akkor is képviseli a bálon a feleségét, mikor már mindenki a házasságtörésről beszél, csak azért, hogy Anna tisztességét mentse, és felneveli a gyerekeit is: mindez igazán férfias, tisztességes jellemre vall. A szerelem és a szenvedély Vronszkij személyében érkezik el Anna életébe, ám a férfi mégis a legtörékenyebb pillanatban hagyja cserben az asszonyt. Vagyis a jellemek valóban árnyaltabbak. Összességében igyekeztem azokra a pozitív mozzanatokra helyezni a hangsúlyt, amik segíthetnek abban, hogy a néző képes legyen azonosulni Annával.

–  Alkotóként hatnak saját életének alakulása, döntései, élményei az elő­adásra, a koreográfusi munkára?

–  Mindenképpen, hiszen sok olyan momentumot találok magamban, amelyek reflektálhatnak a történetre. A miskolci előadás óta csodálatos dolog történt velem, édesapa lettem. Talán ezért is kap a darabban hangsúlyosabb szerepet az anya-gyerek kapcsolat. Anna felvállalja a Vronszkij iránt érzett szerelmét, miközben elszakítják a gyermekétől. Hogy a nő mekkora áldozatot hozott ezzel a döntéssel, annak súlyát talán csak szülőként értheti meg igazán az ember. Mert vannak olyan pillanatok az életben, amik átlépnek felettünk, és a jelentőségüket csak később vagyunk képesek megérteni. Az én verziómban a második gyermek szimbólummá válik: a szerelem tönkremegy, Anna elvetél, és ettől a ponttól válik szürreálissá a történet. Sajnos komoly veszteségek is értek a közelmúltban, és ahogyan építettem a koreográfiát, egyre jelentőségteljesebbé vált a gondolat, hogy sok olyan dolog van az életben, amire nincs hatásunk. Így született meg egy szürreális karakter, akit magunk között végzetnek hívunk, aki nem jó és nem rossz, ám ha megjelenik, balsejtelem lengi körül. Arra szeretnék mindezzel célozni, hogy a sors rendezi az életet, és bizonyos szituációkkal próbára tesz. A választás azonban mindig a miénk.

–  Miből indult ki a koreográfia megalkotásánál?

–  Az alapvetés mindig a táncos egyénisége, karaktere, művészete. A darab fele a táncosokból fakad, a másik fele belőlem, hogy az eredeti történethez mennyire vagyok hű, vagy hogy mire helyezem a hangsúlyt az előadásban. Szeretem a cselekményes baletteket, hiszen bejárjuk a regény világát, ami mindig különleges utazás. A táncosokkal több aspektusból végigrágtuk a történetet, és izgalmas volt látni, ahogyan a darab karakterei formálódni kezdtek bennük. És ahogyan a táncosokon tükröződik a regény, úgy tükröződik rajtuk a saját véleményük is. Ettől vált igazán izgalmassá a közös munka.

–  A főpróbát megelőző utolsó eligazításon vagyunk, ahol alkalmunk nyílt belelátni a próbafolyamat végső mozzanataiba: a táncosokkal egy-egy kulcsfontosságú jelenetet a legapróbb mozdulatig alaposan átbeszéltek, újra és újra elpróbáltak. Mennyire van lehetőségük a saját elképzeléseiket is felvetni a próbafolyamat során?

–  Gyerekkorom óta táncos akartam lenni. Amióta koreográfiákat készítek, tudom, hogy a táncoslét vezetett el a hivatásomig: alkotóként vált kerekké a személyiségem. Mikor egy táncossal dolgozni kezdünk, azonnal érzem, hogy hol tart a saját művészetében, miközben fontos, hogy az én pillanatom és az övé találkozzon. A koreográfia komponálásakor mindig elnagyolt mozdulatokat indítok, és figyelem, hogy a táncos testének mi áll jól, mi az, ami a karakternek fontos, ezt a vázat pedig közösen színezzük ki. Ám a tűpontos gesztusokat, szimbolikus mozdulatokat, a tekintetet, a testtartást mindig a koreográfus határozza meg. Ugyanakkor hiszek abban, hogy a szakmaiság csak az egyik oldala a közös munkának. Az alkotónak meg kell ismernie a táncosát, annak pedig múzsává kell válnia. Tőlem távol áll a személyiségrombolás, nem akarom mindenáron a saját világképemet artikulálni, hiszen a táncművész a partnerem. És azt is tudom, hogy ezek az emberek az életüket áldozzák erre a pályára, és nem mindegy, hogyan emlékeznek majd vissza az itt töltött évekre. Éppen ezért fontos, hogy megértsük és elfogadjuk egymást, ha pedig képesek vagyunk egymásra hatni, akkor őszinték tudunk maradni és hitelesek. Ezt pedig érzi a közönség is.

–  A balettról az átlagember a spiccen álló balerinákra asszociál, míg a kortárs megszólalásokat még ma is kissé idegenkedve fogadja. Mik a tapasztalatok Győrben?

–  1979-ben az alapítók olyan szenvedélyt, energiákat hoztak Győrbe, ami újfajta táncművészetet teremtett, a mostani társulat pedig igyekszik méltóvá válni ehhez az energiaszinthez. Az akkori Győri Balettnek és a mai társulatnak kicsit más a közönsége. A klasszikus balett a bázis, valamint az az értékrend, amit a táncművészetünkön keresztül képviselünk. A konzervatívabb táncszínházi formára Győrben van igény. Öröm látni, hogy amíg a nálunk területileg jóval nagyobb országokban sorra zárnak be társulatok, addig itthon országszerte színes és mozgalmas a táncélet, rengeteg táncegyüttes működik, rengeteg forma. A Győri Balettnek számos meghívása van külföldre, szinte mindennap felléphetnénk külországbeli színpadokon. A mi szívünk azonban itt dobog, és a győri közönségnek tartozunk felelősséggel. Ebbe beletartozik, hogy meg tudjunk újulni, és minden egyes alkalommal, mikor felgördül a függöny, a maximumra törekedjünk.

–  Tavasszal Seregi-díjjal ismerték el munkásságát. Teher ez, vagy könnyebbség?

–  Érdekes dolog ez, mert a legerősebb kritikák mindig a szakmai díjak idején érik a munkáimat. Persze tisztelettel fogadom mások véleményét, a díjak pedig nagyon sokat jelentenek, hiszen a szakma részéről érkező visszajelzés óriási dolog egy alkotó életében. Ám az, hogy a nevem mellett állhat Harangozó Gyula és Seregi László neve, hatalmas felelősség is. Táncosként azonban megtanultam: nincs kis mozdulat, nincs olyan, hogy fél gőzzel csinálom, mert abban a pillanatban a közönség ítéletet mond.

–  Ismerte Seregi Lászlót? Milyen emlékeket őriz róla?

–  Igen, volt alkalmam együtt próbálni vele, és nagyon nagy élmény volt. Seregi László nagyon kemény tudott lenni. Egy összetett mondaton belül, amikor az első részben lényegre törő kritikával szinte fölhasította az ember lelkét, és kimondta azt, amit legbelül a táncos is érzett, a második részben már olyan humor volt, hogy az ember csak meghajolni tudott egy-egy ilyen instrukció után. A legnagyobb alkotók egyike volt, akinek közelében lenni kiváltságot jelentett. Képes volt olyan atmoszférát teremteni, amelyben a táncos azt érezhette, minden pillanatért megéri küzdeni. Ennél talán nem is kaphat egy művész többet.