Gulyás Gábor igazgató Az igazi Da Vinci sikeréről és egy év tapasztalatairól

Egy esztendővel ezelőtt, 2006. szeptember 25-én nyitotta meg kapuit Debrecenben a régió, s talán az ország egyik legnagyobb kortárs művészeti galériája, a Modem. Ez alatt az idő alatt olyan kiállításoknak adott otthont, mint az Antal-Lusztig-gyűjtemény darabjai közül válogatott Testbeszéd, a németországi magyar kulturális évad keretén belül megrendezett Lost and Found, s nem is beszélve az augusztus közepén nyílt, s még december 2-ig látogatható Az igazi Da Vinci című tárlatról. Gulyás Gáborral, az intézmény igazgatójával egyebek mellett az elmúlt egy évről, s a Leonardo-tárlat tanulságairól beszélgettünk.

– Szeptember végén volt egyéves a Modem. Milyen tanulságokkal szolgált ez az időszak, mennyire igazolódtak be az előzetes elvárásaik?

– Önmagában az, hogy a Modem egyáltalán létrejöhetett, nem mindennapi történet. Szokványosnak ugyanis aligha nevezhető, hogy egy települési önkormányzat állami és európai támogatás nélkül, teljes egészében önerőből felépített egy világszínvonalú képzőművészeti kiállítóhelyet. A fogadtatása viszont magyarországi viszonylatban nagyon is szokványos volt. Az épület megnyitásakor az úgynevezett szakma képviselői részéről többen kóros kultúrsovinizmust emlegettek, s előrebocsátották, még ha sikerülne is megtölteni színvonalas kiállításokkal a termeket, közönség úgysem lesz. Sokan elmondták azt is, milyen kár, hogy nem a fővárosban van ez a nagyszerű épület! Többen kelletlenül, nehezen vették tudomásul az új helyzetet, azt tudniillik, hogy ezentúl egy vidéki intézmény is részt kér a hazai vizuális kultúra kánonjának alakításában. Egy év alatt 12 nagyobb és 3 kisebb tárlatot, s ezek mellett több mint száz társművészeti programot rendeztünk. Beindítottunk egy nagyszabású múzeumpedagógiai projektet – ez idő tájt Magyarországon nálunk vesznek részt a legtöbben ilyen foglalkozásokon. A Modem tehát tényező lett a hazai képzőművészeti szcénában, s jelentős hatást gyakorol az államhatárokon túlnyúló régióban is.

– Mi az oka annak, hogy az eltelt egy év alatt több szakember, köztük Nagy T. Katalin művészettörténész, az Antal-Lusztig-gyűjtemény kurátora, Bencsik Barnabás, illetve Pinczehelyi Sándor vezető kurátor is távozott a Modemből?

– Többen mentek és jöttek. Új intézmény vagyunk, alakuló stábbal. Jelenleg is több olyan kitűnő művészettörténész és esztéta dolgozik nekünk, akikkel egy-egy konkrét feladat elvégzésére kötöttünk megállapodást. A szakmai munkát végzők közül mindössze egyetlenegy emberrel bontottunk idő előtt szerződést – részben szakmai, de sokkal inkább emberi, mentális problémák miatt. Kétségkívül vannak olyanok, akiknek lejárt a szerződésük, és nem kötöttünk újabbat velük, holott ezt ők szívesen vették volna. A jövőre nézve azt tudom mondani, hogy csak olyan, magas szakmai színvonalat képviselő munkatársakkal szeretnék dolgozni, akik elhivatottak, de legalábbis elkötelezettek Debrecen és azon belül a Modem iránt. Aki ezzel nem tud azonosulni, annak hosszú távon nincs helye közöttünk. Kétségkívül ambiciózus a programunk, amellyel nem mindenki tud azonosulni. Másrészt pedig, mivel közpénzből épült intézményről van szó, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy csupa olyan kiállítást rendezzünk, amelyre a kutya se kíváncsi. Debrecen kulturális régióközpont – márpedig ez a státus bennünket is kötelez.

– Sok bírálat érte a Leonardo-kiállítást, hibájául rótták fel többek között, hogy nem a „megfelelő intézményben mutatják be”. Ön szerint hogyan kapcsolódik a Modem vállalt küldetéséhez Az igazi Da Vinci?

– Érdemi, elemző bírálattal nem találkoztam, pedig minden reggel elolvasom az újságokat. A tárlat a másfél évvel ezelőtt publikussá vált kiállítási koncepciónk egyik fontos részének nagy sikerű megvalósulása. Akik eljöttek és megnézték, többségében észrevették, hogy ez nem egy múzeumi kiállítás. A látogatók egy olyan tárlatra váltanak jegyet, amelynek a tárgya a reneszánsz zseni gondolkodásmódja. Formai szempontból ez egy teljes egészében kortárs produktum: rengeteg multimédia-eszközzel, látványos installációkkal, izgalmas bemutatókkal. Rengeteg ismeretet ad, de nem ettől jó. Azt a sok adatot úgyis elfelejtjük, legfeljebb, ha érdekesebbek, akkor egy kicsit később, mint egyébként. Az igazi Da Vinci megidézi Leonardo észjárását, így aki bemegy a kiállításra, egy kis szerencsével találkozhat is vele! Ez például a múzeumokban nem mindig adatik meg. Ha valaki példának okáért elmegy a Louvre-ba, hogy megnézze a Mona Lisát, azt tapasztalja, hogy két színezett plexilap van a kép előtt, nem mehet hozzá közelebb három méternél, ráadásul nagyon gyatrán van megvilágítva. Persze be tudja azonosítani, hogy ez az a kép, amelyet a különböző albumokból ismer, és aztán eldicsekedhet otthon a szomszédoknak, hogy ő látta az eredetit. Valójában ő is tudja, hogy nem látott semmi újat. Konkrétan e mű funkciója a párizsi múzeumban alig több annál, mint hogy japán turisták fotóztathassák magukat előtte. Amit mi csináltunk, szándékunk szerint éppen az ellenkezője ennek. A lehető legkomolyabban felvállaltuk, hogy valamit nagyon izgalmas módon megértessünk, vagy sokkal inkább megéreztessünk a közönséggel. Hosszan beszélhetnék még erről, de ahogy mondani szokás, a siker miatt nem kell magyarázkodni. Márpedig Az igazi Da Vinci minden idők egyik legsikeresebb magyarországi kiállítása.

– A kiállítást beharangozó hírek sokkal több eredeti Leonardo-alkotásrólszóltak, miközben mindösszesen csak kettőt láthatunk.

– Valóban, előzetesen sokféle hír napvilágot látott. Most fordult elő első ízben, hogy magyarországi kiállításra egy külföldi múzeum Leonardo-művet kölcsönzött. Mégpedig egy olyan intézménynek, amely a kiállítás megnyitása előtt egy évvel még nem is létezett. Ez komoly eredmény.

– Október végén lépte át a Leonardokiállítás küszöbét a százezredik látogató. Mekkora lett végül a tárlat összköltségvetése?

– Az igazi Da Vinci a hasonló nagyságú magyarországi kiállításoktól eltérően, nem kapott állami vagy uniós támogatást – igaz, nem is kértünk. Az, hogy ezt a több mint kétszázmilliós összköltségű tárlatot mégis sikerült megszerveznünk, s jórészt a jegybevételekből fedeznünk a költségeket, példa lehet a későbbiekben talán nemcsak nekünk, hanem mások számára is.

– Mert volna fogadni ekkora látogatottságra, mondjuk augusztus elején?

– Természetesen. Az első pillanattól kezdve komolyan gondoltam, hogy elérjük ezt a számot. Bár ha visszaemlékszem, a nyitás után egyszer, egy szombat délután, miután végignéztem a Modem előtti téren kígyózó sort, néhány percre elbizonytalanodtam. Felmerült bennem a kétely, hogy biztosan jól döntöttünk-e, amikor a kiállítás befogadóképességét meghatároztuk. Az ugyanis, ahogyan mi felépítettük a tárlatot, azzal jár, hogy egyszerre nem tartózkodhatnak sokan a teremben, mert számos olyan szűkös rész van, ahol meg kell állni. Ezzel szemben Tokióban kevesebb installációt helyeztek el, sokkal szellősebben, s míg nálunk nagy zsúfoltság közepette naponta legfeljebb 2500 ember tudta megnézni, addig ott ugyanennyi idő alatt ugyanakkora térben 15 000. Ha a nagyobb befogadóképesség érdekében tettünk volna engedményeket, akkor például a virágkarnevál idején ötször annyian jöhettek volna be, mint amennyien ténylegesen bejutottak. Csakhogy nem az volt a célunk, hogy rekordokat döntsünk. Őszintén szólva, az is idegesít, hogy immár hónapok óta mindenki azt kérdezgeti tőlem, hány látogatónál tartunk. Mintha Guiness-rekordot akarnánk dönteni, vagy mintha a kiállításlátogatás egy sportág lenne. Nem versenyzünk, bár magam lelkes híve vagyok a sportnak, ha csak tehetem, kimegyek a Loki meccseire.

– Milyen tanulságokkal szolgált önök számára ez az első, igazán nagyszabású tárlat?

– Azt gondolom, hogy igazán nagy hibát nem követtünk el, mégis főként a szervezés és a marketing területén hihetetlenül sokat tanultunk belőle. A külföldről való műkölcsönzés tekintetében például nem igazán volt előttünk követendő példa, hiszen a Szépművészeti Múzeumon kívül nagyon kevés olyan hely van ma Magyarországon, ahol ez bevett gyakorlat. Így például ezt is saját magunknak kellett megtapasztalnunk, s levonnunk belőle a jövőre nézve a tanulságokat.

– Milyen kiállításokkal készül a Modem 2008-ra, lehet-e már valamit tudni a következő, a Leonardóhoz hasonló kaliberű tárlatról?

– A jövő évi tervek, s jórészt a 2009-esek is elkészültek, de egyelőre még nem publikusak. Két új tárlatunk is nyílik már most decemberben. Az egyik Ámos Imre századik születésnapjára, ahol többségében olyan Ámos-műveket mutatunk be, amelyek nemrég kerültek elő, s így csak most ismerheti meg a szakma és a nagyközönség egyaránt. December 13-án Bukta Imre retrospektív kiállítását nyitjuk meg 1300 négyzetméteren. Szakmai szempontból számunkra ez a legfontosabb kiállítás ebben az évben, régóta készülünk rá.

Barta Boglárka