„A művészet terápia és katarzis”

– Nagyon fiatalon, tizenhét évesen került Pécsre Eck Imre koreográfus-rendező társulatához, amely abban az évben indult az ország második állandó balett-társulataként. Egyszer úgy fogalmazott, „Eck alkotott meg engem”. Mit ért ez alatt?

– Ez egy igazi Pygmalion-történet: Eck Imre zseniális rendező volt, akit nem is annyira a lépések izgattak, sokkal inkább a színházi forma, a tartalom és a darabokban megfogalmazódó üzenet. Ha egy táncosban meglátott valamit, adott neki egy feladatot, és segített abban, hogy azt a szerepet a táncos a lehető legtökéletesebbre csiszolja, saját, személyes történetévé alakítsa. Eck nem vett részt klasszikus táncképzésben, vagyis nem volt képzett balettművész, autodidakta volt, aki az Operából indult, eleinte kartáncosként, később szólószerepeket is kapott, miközben a legnagyobbak – Oláh Gusztáv, Harangozó Gyula, Nádasi Kálmán – mellett tanulta ki a szakmát. Mindent tudott a színházról.

– Emlékszik az első közös munkájukra?

– A balettórákon Eck színpadi helyzetgyakorlatokat kért tőlünk, ami nagyon szokatlan volt, hiszen a táncművészeti képzésben addig csak a klasszikus balett lépésanyagát és technikáját gyakoroltuk, semmiféle előadó-művészeti elvárás nem volt a növendékekkel szemben. Eck a darabjaiban hétköznapi emberek problémáival, emberi kapcsolatokkal, társas viszonyokkal foglalkozott, tehát valódi emberi történetekkel: az általa készített egyfelvonásos darabok rendkívül újnak és forradalminak hatottak akkoriban, mikor hivatalosan csak a szovjet–orosz táncművészet létezett Magyarországon. A Pécsi Balett megalapítása mérföldkő volt a magyar táncművészet történetében.

– Az elmúlt hat évtizedben számos műfajban lépett színpadra, a klasszikus és kortárs táncdarabok mellett operett-, musical- és prózai művekben is. Mennyire érezte előnyét, hasznát annak, hogy évtizedeken át táncolt?

– A prózai daraboknál egyáltalán nem, hiszen a kidolgozott, megkoreografált mozdulatok idegenek a műfajtól, de kétségtelen, hogy a színpadi rutin nagyon sokat segített.

– És a színpadi jelenlét?

– Ez nagyon érdekes. Táncos pályám során nagyon sokat tanultam arról, mi az a csönd és a jelenlét. A táncosból árad az energia, mikor azonban a viharos mozgás után meg kell állni, az sokszor nagyon erős, sokszor erősebb, mint százféle mozgás egyszerre. Ez a csöndtudás, ez a fajta jelenlét segít a nézőnek is, hogy megértse, megérezze az adott pillanat érzelmi töltetét. A színpadi jelenlét egyébként tanulható: kell egy mester, aki a táncosból ezt a készséget kifaragja.

– A Pécsi Nemzeti Színházban jelenleg is fellép: milyen darabokban láthatja a közönség?

– Robert Thomas Nyolc nő című bűnügyi komédiájában, illetve egy William Shakespeare-átiratban, a Vízkereszt, vagy amit forgattok című darabban, ez havonta négy-öt előadást jelent. A színpad számomra minden: azért játszom, hogy éljek! A művészet terápia és katarzis és nem csak a színész, hanem a néző számára is, hiszen a színpadon olyan pillanatokat élhet meg az ember, amelyek a valóságban nem vele történnek, mégis belülről tapasztalhatja meg ezeket a helyzeteket. És persze belebújhat más emberek bőrébe, ami minden szerep esetén óriási izgalom és kihívás.

– A táncos pálya lezárulta után készített alkalmazott koreográfiákat is, de táncpedagógusként teljesedett ki az élete. Mi volt a legfontosabb, amit igyekezett átadni a tanítványainak?

– Sokat dolgoztam Szegvári Menyhért rendező barátommal, aki mindig hívott, hogy a zenés darabjaihoz készítsek koreográfiát. De a tanítás volt az imádott pályám, több mint húsz éven át vezettem a Pécsi Művészeti Szakközépiskola Táncművészeti Tagozatát. Meglátni valakiben a tehetséget és segíteni, hogy felszínre kerüljön, egyszerre lenni szigorúnak és közben emberinek, szép kihívás. A tanítás nyilván szól magáról a tánctechnikáról, a színpadi jelenlét fontosságáról, ennek a készségnek az elsajátításáról és arról, hogy a testünkkel mesélnünk is kell, üzenetet közvetítenünk. Mindent, amit Eck Imrétől tanultam, igyekeztem továbbadni: hogyan kell színpadon állni, levegőt venni, hogyan és mennyire kell magad megmutatni, hogyan kell például kinézni a közönségre, hogy megragadd a figyelmüket. Eck mindig azt mondta: „Ha kiállsz a színpadra, mutasd meg magad, nézz ki a közönségre, de ne nézz rájuk, ők nézzenek rád!”

– Mit gondol a tehetségről?

– A táncosok esetében a tehetség nagyon sok összetevőből áll, az alkati adottság, a testi-koordinációs képesség ennek csak egy bizonyos hányada, nélkülözhetetlen a szorgalom, az intelligencia, a kitartás. Nagyon sok olyan fiatalt láttam, aki bekerült az iskolába, eljött a próbákra, aztán eltűnt, hiába volt tehetséges, egy idő után már nem érdekelte a pálya. A tehetség született adottság, ezért kevesen érzik át a fontosságát, hiszen nem kell érte külön megdolgozni. A színpadi táncműfajoknak a klasszikus balett az alapja, ez a technika előre meghatározott, erősen szabályozott mozdulatok sora, ami olyan plasztikát, koordinációt ad a testnek, amit más műfaj nem. A klasszikus balett élsport, ilyen nehéz és bonyolult sportág pedig nincs még egy a világon, és ezt nem mindenki képes hosszú éveken át kitartóan tanulni, pedig elkerülhetetlen, mivel a klasszikus balett-technika minden más táncműfaj alapja. Annak dacára, hogy a Pécsi Balett darabjai modern mozgásanyagúak, nálunk is mindennapos a klasszikusbalett-tréning. És hát a tánc csoportos műfaj is: együtt kell tudni működni a másikkal.

– Mennyire fontos a mestertől a visszajelzés a táncosok számára?

– Nagyon fontos, mert a táncos a színpadon sokszor nem érzi saját magát, nem tudja reálisan értékelni a teljesítményét, hogy jó volt-e, igazán sikerült-e az előadás: egyszóval nagyon-nagyon kitett az ember a táncszínpadon. Ezért tartom fontosnak, hogy minden fellépés után beszéljek a táncosokkal, hiszen a szakmai megerősítés a fejlődésükhöz nélkülözhetetlen.

– Több mint hatvan éve dolgozik a Pécsi Balettnél. Sosem gondolt arra, hogy máshová szerződjön?

– Egészen pontosan hatvannégy éve állok a színház és a balett-társulat szolgálatában, és közben annyi lehetőséget kaptam, nemcsak a táncos pálya alatt, hanem annak lezárulta után is, hogy sosem volt hiányérzetem. Foglalkoztam jelmeztervezéssel, tanítással, írtam könyvet, kidolgoztam az alap- és középfokú táncoktatás egész modulrendszerét, szakmai tartalmát. Az aktív táncos pályám idején más világot éltünk, a szocializmusban nem lehetett csak úgy elszerződni máshová. Tulajdonképpen ahogyan Pécsre kerültem, az is irányított döntés volt: a Balettintézet elvégzése után az egész évfolyamot négy ember kivételével lehívták Pécsre, mindenki itt kapott munkát. Nem kérdezték, hogy akarjuk-e, menni kellett. Más kérdés, hogy egy pillanatra sem bántam meg.

– Azon kevesek közé tartozik, akik a kezdetektől testközelből láthatták hat évtizeden át a társulat működését.

– Igen, szoktam is mondani, híd vagyok múlt és jelen között. A Pécsi Balett Eck Imre örökségén alapul, amit a későbbi igazgatók, Tóth Sándor, Herczog István, Keveházi Gábor, Vincze Balázs is igyekezett a magáénak tudni. Vincze Balázs munkájának köszönhetően 2017-ben önállósodott, vagyis a Pécsi Nemzeti Színháztól függetlenné vált a Pécsi Balett. A felsorolt igazgatók mindannyian az ecki színházi keretben gondolkodtak, és ehhez a szellemiséghez a mai napig hűségesek vagyunk. A társulatnak vitathatatlanul innen fakad az erőssége: a tánccal egyenértékű előadó-művészeti tudás, hiszen magas művészi színvonalon igyekszünk történeteket elmesélni, amihez erős táncos egyéniségeink vannak. A forma változik, ma már kortárs műfajok, például akár a street dance is megjelenhet a színpadon, de az emóciók, az érzelmi töltet nélkülözhetetlen. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy-egy előadással a néző kapjon érzelmi többletet is, erre minden korban szükség van. A tánc a pillanat művészete, és hiába rögzítik filmen, nem marad meg az örökkévalóságnak olyan formán, mint egy festmény vagy egy zenemű: ott és akkor, a színpadon kell felejthetetlen élményt nyújtani.

– A közelmúltban vehette át a Nemzet Művésze díjat. Mit érzett, amikor megkapta az elismerést?

– Nagy örömöt és megbecsülést, hiszen ezt a díjat az életművemért, a pályámért kaptam. A táncművészet számomra örök szerelem, és boldoggá tesz, hogy sosem volt viszonzatlan.