A művészetnek nincs oka meghalni

– A díj történetében „először kapta egy tisztán kortárs művészeti profilú múzeum az elismerést”. Ez egyben a kortárs művészet elismerése is?

– Feltétlenül. Nagyon fontos, hogy végre a kortárs művészet is méltó helyére kerüljön, hiszen tudományosan és művészetileg is a kortárs magyar kultúra egyik nagyon fontos szegmense. Természetesen ha valaki egy kortárs múzeumban dolgozik, azt hiszi, az a világ közepe. Aztán ha körbenéz, világosan látja, hogy a spektrum nagyon széles, kezdve a különféle tárgyi, néprajzi múzeumoktól egészen a természettudományiakig és történetiekig. A Ludwig egészen mostanáig valahogy nem került a díjat odaítélők érdeklődésének látóterébe. Ezért különösen örülök, hogy sikerült a szakma figyelmét is felkeltenünk nyitott múzeumunkkal, közösségi szemléletünkkel, gyűjteményezési stratégiánkkal, tudományos munkánkkal, múzeumpedagógiai foglalkozásainkkal, illetve a jól értelmezhető, átgondolt stratégia mentén felépített kiállításainkkal.

– A Virág Judit Galéria a közelmúltban rendezte meg a Háború utáni és kortárs művek aukcióját, az összleütési érték 362 millió forint volt, a legmagasabb áron, 44 millió forintért Reigl Judit egyik alkotása kelt el. A galéria értékelése szerint a siker azt bizonyítja, hogy nemcsak a nemzetközi, de a hazai műkereskedelemben is mérföldkőhöz érkezett a kortárs képzőművészet piaca, folyamatosan nő az érdeklődés iránta. Hasonlóan érzékeli?

– Már a pop-art idején, az 1960-as évek végén elkezdődött, az 1980-as évek végétől kezdve pedig világszerte erőteljesen érződött a kortárs művészet iránti növekvő érdeklődés. Tartott mindez a 2008-as gazdasági világválságig, amikor is a rendes pénzforgalom hiányában átmenetileg megtorpant a kortárs művészettel való kereskedés és gyűjtés, az értékmegőrzése is keserves lett. A 2010-es évek második felétől azonban újabb erőteljes felemelkedés tapasztalható. A nemzetközi műkereskedelemre a magyar galériáknak is sikerült rácsatlakozniuk, ezzel pedig a klasszikus modern magyar művészet lassan eléri a nemzetközi árkategóriát.

– A nemzetközi megítélésben ennyire fontos szerepet játszik az árképzés?

– Akármilyen furán hangzik, de valóban jelentős tényező. Kezdetben én sem értettem, sokáig nem is tudtam vele mit kezdeni, hiszen mindig negatív volt a kapcsolatom pénzzel. De tudomásul kellett vennem, hogy a nemzetközi rangsor pénzalapú. Persze ez nem jelenti azt, hogy a listára került alkotások ne lennének minőségileg kiváló munkák. A Magyar Nemzeti Bank idén elkezdett művészeti programja, vagyis a kortárs, kiemelten is neoavantgárd magyar műalkotások piaci áron való megvásárlása is azt jelzi, hogy közeledünk a nemzetközi piachoz, így a klasszikus magyar modernek után a kortárs képzőművészeink is egyre inkább be tudnak csatlakozni a nemzetközi hálózatba. Ez azért fontos, mert növeli a hírnevünket. Elfestegethetünk szépen mi itthon mindenfélét, biztosan jó is lesz tőle a közérzetünk, de szükségünk van erre a hírnévre: kulturálisan megerősít bennünket, és visszahat a pénzügyi stabilitásunkra.

– Barabási Albert-László fizikus-hálózatkutatónak nemrégiben nyílt kiállítása a Ludwig Múzeumban Rejtett mintázatok. A hálózati gondolkodás nyelve címmel. Ő a kortárs művészek sikerének titkát elemző egyik tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a „siker jórészt nem a tehetség, hanem a kapcsolatrendszer függvénye”. Egyetért ezzel a megállapítással?

– Még nem tartok ott, hogy elfogadjam ezt a nagyon szabályos mondatot, mégiscsak egyet kell vele értsek, miközben ki is kérem magamnak. Persze, hogy fontos a kapcsolatrendszer, mint ahogyan azoknak a hálózatoknak a szerepe is vitathatatlan, ahol ezek a művek megfordulnak. Ennél azonban sokkal összetettebb a dolog, hiszen a hálózatok sem vállalnak fel bármit, szükségük van a minőségre. Hogy mindez egy jól felépített rendszerben működik, tény. És az is, hogy immár több száz éve rendszerekben élünk és gondolkodunk. Nálunk például Trianon óriási károkat okozott, hiszen a polgárságot gazdaságilag és politikailag is elbizonytalanította, így csak nagy nehézségek árán lehetett életben tartania a kulturális és művészeti életet. Nem beszélve arról a hatvanévnyi egalizáló korszakról, amely mindenkit egyenlővé tett, azaz, mindenki és minden olcsón kelt el, beleértve a művészetet is. Semminek sem volt értéke, ezzel becsülete sem. Ezért fordulhatott elő, hogy a kiemelkedő munkák többnyire valamilyen politikai destruktív helyzetbe kerültek. Sajnos, még most is látom ennek továbbélését, azaz sokszor ma is azt tekintik jó művésznek, aki ellenáll valaminek. Ez azonban édeskevés.

– A tehetség sem ér önmagában semmit. A hálózatok működtetésének, így az eladhatóságnak is az egyik fontos tényezője a jól felépített imázs. Ebben a galériáknak van jelentős szerepe.

– A kettőnek találkoznia kell. Szerencsére itthon már kialakult egy olyan galériáshálózat, akik ezt a menedzselést átveszik tőlünk. Felmerült Reigl Judit neve. Ő valóban kiváló művész volt, de kétségtelen, hogy kellett mellé egy elkötelezett galériás, Makláry Kálmán, aki lépésről lépésre felvállalta a promotálását, és rettentő sokat tett érte külföldön is. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy itthon közben ott állt mögötte a Kie­selbach Galéria és Aukciósház, a Virág Judit Galéria vagy a Nagyházi Aukciósház, amelyek munkatársai ugyanilyen serényen dolgoztak egy másik korszak felemelésén. Vagyis az, hogy valaki mennyi pénzt ér egy-egy aukción, soha nem csak „úgy bele a levegőbe” történik. Fontos a mögötte álló tudományos munka, beleértve a katalogizált életművet és a kisebb-nagyobb kiállításokat is.

– Sokan még ma is éles kontrasztba állítják egymással a kortárs művészet figuratív, illetve nonfiguratív alkotásait, hovatovább minőségi kategóriaként tekintenek ezekre.

– Minőség szempontjából egyformán van giccs és rossz mű a figuratív és a nem figuratív alkotások között is. Jómagam például nem szeretem, sőt bosszantanak a politikai giccsek, mert rendkívül felületesek, hiszen csupán pillanatnyi hozzáállást tükröznek. Ugyanakkor a jól megfogalmazott dolgoknak érvényük van, akár figurális, akár absztrakt művek. Az átlagember általában együtt akar élni a művel, ami teljesen jogos elvárás, hiszen mindenki olyan székben szeret ülni, ami neki a legkényelmesebb. A legnagyobb elvárás egy műalkotással szemben éppen ezért az, hogy stabil érzelmi hatást váltson ki a befogadóból. Hogy ezt intellektuális vagy spontán esztétikai úton éri-e el, nem tudjuk szabályozni. Tény, hogy könnyebb egy figurális művet olvasni, mint egy absztraktot, amelynek nem egyszerű belépni a világába. A fő baj az, hogy az emberek sokszor meg sem próbálják. Nem mernek rákérdezni, hanem elvonulnak sértetten vagy szemérmesen, és nem foglalkoznak vele többé.

– Sokan úgy vélik, hogy a koronavírus teljesen új korszakot nyit a művészet történetében. Hogyan látja a járvány hatásait, beleértve az online megjelenéseket múzeumi és művészeti szempontból?

– Ami a múzeumok digitális jelenlétét illeti, ki kell mondani, hogy a virtuális valóság soha nem lesz képes helyettesíteni a valóságot. Persze, ha a személyes találkozásnak komoly következményei lehetnek, mérlegelni kell. Éppen ezért az online kiállításokat úgy fogom fel, mint általában az útifilmeket, amik az érdeklődés felkeltésére jók. Azt, hogy a művészet meghal, mondjuk, úgy húszévente kijelenti valamelyik avantgárd művész, és ezt manifesztálja is. De a művészetnek nincs oka meghalni. Éppen ezért mi folyamatosan és állandóan tervezünk, nem adjuk fel. Talán jövőre végre megnyithatjuk azt az idén tavaszra tervezett Lassú élet. Radikális hétköznapok című nemzetközi csoportos kiállítást, ami komplex válaszokat próbál adni napjaink égető globális környezeti, gazdasági és társadalmi kérdéseire.