A lemondás nem önsanyargatás, hanem önépítés
A nagyböjt a lélek segítője
Hamvazószerda (más népi elnevezéssel szárazszerda, böjtfogadószerda) a kereszténység legnagyobb ünnepét, a húsvétot megelőző nagyböjt (quadragesima, negyvenlőböjt) kezdete. E napon a pap hagyományosan az előző évi barka hamujával jelöli meg a hívek homlokát, így emlékeztetve a Teremtés könyvében olvasható isteni igére: „emlékezz, ember, hogy porból vagy, és porrá leszel!”
A hamvazószerdát követő nap a csonkacsütörtök (torkos csütörtök, kövércsütörtök), amikor a megmaradt húsos ételeket el lehet fogyasztani, vagy rászorulóknak odaadni, hogy ne vesszen kárba.
Ezután viszont megkezdődik a húsvétig tartó negyvennapos nagyböjti időszak, a bűnbánat, a lelki megtisztulás, az előkészület ideje. Hogy hamvazószerda az év melyik napjára esik, az az úgynevezett mozgó ünnepnek számító, mindig a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra eső húsvét időpontjától függ.
Hagyományosan ebben az időben készítik fel a szentségek felvételére a keresztelendőket (katekumeneket), akiket húsvét vigíliáján fogad be az Egyház közössége.
A negyvennapos nagyböjt arra emlékeztet, hogy Jézus nyilvános igehirdetése előtt ennyi ideig böjtölt a pusztában. A nagyböjt vasárnapjaival együtt ugyan negyvenhat napig tart ez az időszak, de a vasárnapokat, Jézus feltámadásának emlékünnepeit nem számítják bele – e napokra nem is terjed ki a böjt parancsa, mely a korai keresztények nagypénteki és nagyszombati önmegtagadásából fejlődött ki. A hívek eleinte a nagyhéten tartottak szigorú böjtöt kenyéren és vízen, később vált szokássá a ma is ismert negyvennapos böjt. Ez legkésőbb 330-ban már kötelező volt, amint az Szent Atanáz püspök, az ariánus eretnekség harcos ellenfele egyik leveléből kiderül. II. Orbán pápa iktatta törvénybe 1091-ben.
A nagyböjtnek megvannak a maga liturgikus szokásai: az időszak színe a bűnbánatot jelképező viola; az oltárt az év más időszakaitól eltérően nem díszíti virág; a szentmisén nem hangzik fel az alleluja; a böjti péntekeken keresztúti ájtatosságot végeznek a templomokban; nagyböjt ötödik vasárnapjától, az úgynevezett feketevasárnaptól kezdve húsvét vigíliájáig a feszületeket és az oltárt böjti lepellel takarják le; nagycsütörtöktől a feltámadási szentmiséig elnémulnak a harangok, és szentmisét sem tartanak, csak az átváltoztatás misztikumát nélkülöző igeliturgiát.
Egykor szigorú volt a böjt, a keresztények késő délutánig semmit nem vettek magukhoz, és azután sem ettek húst, tojást, tejterméket. Utóbbiak fogyasztása később megengedetté vált, ahogy a halételeké is. Ezután is akadtak azonban olyanok, akik az előírásokhoz képest szigorúbb önmegtartóztatást fogadtak, a negyvenelők például a böjti napokon csak egyszer ettek, vagyis a nagyböjt időszakában összesen negyvenszer. Ma igen megengedőek az egyházi parancsok: a 18 és 60 év közötti egészséges hívek kötelezettsége mindössze annyi, hogy hamvazószerdán és nagypénteken csak háromszor egyenek, és csak egyszer lakjanak jól, továbbá e napokon, valamint a böjti péntekeken a 14 év felettiek ne fogyasszanak húst. Ez utóbbi egyébként is minden pénteken előírás, így különösebb megterhelést nem jelent. Ugyanakkor az Egyház ma is bátorítja a híveket a kötelező minimumon túli áldozatvállalásra, önmegtagadásra, lemondásra. Üdvös például a húsmentes étkezést a böjt teljes időszakára kiterjeszteni, ugyanígy jótékony lemondani az édességekről, a kávéról, a dohányzásról, az alkoholról, bármiféle kényelmes megszokásról, akár a minimálisan szükségesnél több időt igénybe vevő internet- és telefonhasználatról. Ehhez kapcsolódva terjedt el a digitális böjt fogalma, ami egyébként az év bármely szakában jótékonyan hat a szellemre, akárcsak más lemondások, vagy épp jó cselekedeteink odafigyelő megtöbbszörözése.
A böjtnek ugyanis nem célja, hanem csak eszköze a test. A nagyböjt nem „salaktalanító kúra”, „fiatalító méregtelenítés” vagy egyéb modern materialista-egészségfetisiszta hiedelem kilégítése. A böjtölés szellemi cselekedet, elcsendesedés, megnyugvás, befelé fordulás, figyelmünknek Istenre irányítása. Nem kínlódás mégoly megpróbáltatás sem, hanem a lelki gyógyulás útja, a terhektől való megszabadulás. Nem önsanyargatás, hanem önépítés. Ezért fontos része a húsvét előtti szentgyónás.
Mindez pedig nem tartozik a külvilágra, bár a példamutatás helyes, de a demonstratív, már-már dicsekvő böjtölés épp a lényegről tereli el a figyelmet. A böjtben nem mások elismerésére igényt tartó hőstettet hajtunk végre, hanem üdvösségünket munkáljuk. „Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! (…) Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz” – olvassuk Szent Máté evangéliumában a jézusi tanítást.
A nagy magyar apostol, Székesfehérvár áldott emlékű püspöke, Prohászka Ottokár így ír Elmélkedések az evangéliumról című nagyszerű munkájában: „Mindent csak a lélekért. A böjt a lélek megsegítése a test ellen. A test nehézkes, laza, lusta, ösztönös és szertelen, s ezzel a súlyával s pszichológiájával ráül a lélekre s nyomja. Lelket bele, lelket, mely könnyed, formás, készséges, fegyelmes, ügyes, erős, gyors, szívós; mely nem lapul, hanem feszül s lendül. Ha igazán böjtölsz, szívesebben imádkozol; tisztultabb a lelki világod, nincs annyi gőz és köd lelkeden; ösztönöd nem oly tüzes és erőszakos, hanem isteniesebb. (…) Hogy ma húst eszem vagy nem, azzal a törvény betűjét követem, de induljak ki ebben is mély érzelmekből, bűneimnek, Krisztus szenvedésének átérzéséből, mindent ki lehet szőni lélekké s érzéssé; a böjtöt is engeszteléssé, hódolattá, alázattá, szóval isteni életté.”
