A nemzet múzeuma

– Nemcsak 1802-es alapítását, de presztízsét tekintve is a Magyar Nemzeti Múzeum az első a hazai közgyűjtemények között. Mit jelentett 200 évvel ezelőtt a „nemzeti” jelző, és mit ma, a XXI. században?

– Valóban, a Magyar Nemzeti Múzeum már létrejöttét tekintve is ott van Európa élvonalában, hiszen a British Museum 1759-ben, a Musée du Louvre 1793-ban nyílt meg a nagyközönség előtt. Miközben alapítása jól beleillik a XVIII. század végi, XIX. századi történésekbe, mégiscsak különleges. Széchényi Ferenc a magyar nemzet művelődésére hívta életre, vagyis nem valamiféle arisztokrata megközelítés, hanem össznemzeti mozgalom vezetett a létrehozásához. Ennek köszönhető, hogy szerte az országból érkeztek az adományok, így például egy budai takácsmester néhány érmét és egy gyertyatartót küldött a gyűjteménybe. Persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy akkoriban teljesen más volt a társadalom struktúrája, művelődési eszménye és politikai helyzete. Az igazi kérdés így tehát az, hogy a mai Magyar Nemzeti Múzeum a XIX. századi nemzettudatot akarja-e érintetlenül megőrizni, vagy a XXI. századi nemzettudat reprezentálása mellett kötelezi el magát.

– Ön mit válaszolna erre?

– A magam részéről ez utóbbira szavazok. Ez nem azt jelenti, hogy feladjuk azokat az elemeket, amelyek részei voltak a XIX. századi identitásunknak, hanem hogy mindezt kiegészítjük a XX. század emlékezetkultúrájával, illetve a mai gondolkodásunkkal, és így próbáljuk meghatározni magunkat a mai világban. Ahogyan az elmúlt években építettük, fejlesztettük a múzeumot, pontosan ezt a célt szolgálta. Foglalkoztunk a magyar nemzet történetének kulcstémáival, és ezekben is a kevéssé ismert pontokra igyekeztünk ráirányítani a figyelmet. A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal közös fikciós kiállításunk, az Anna, változatok székely asszonysorsra például szokatlan formában ugyan, de azt mutatta be, hogy Trianon után milyen perspektívái lehetnek egy székelyföldi megesett parasztlánynak. De a nagy jelentőségű, sikeres tárlatok között mindenképpen meg kell említenünk az Ismeretlen Görgeit, a Seuso-kincset és az Ige-Idők: A reformáció 500 éve című kiállításunkat is.

– 2016-ban vette át a múzeum irányítását, akkor az éves látogatószám alig haladta meg a 150 ezret, 2019-re viszont pontosan a duplájára nőtt. Elsősorban ezeknek a nemcsak tartalmilag, de formailag is megújult kiállításoknak köszönhető a siker?

– Részben igen. Egy múzeum legfontosabb eszköze a közönséggel való kapcsolattartásra a kiállítás, azon belül is elsősorban az időszaki tárlatok. Ezeknek szenzációsnak kell lenniük, bár nyilván a szenzáció fogalma egészen mást jelent a kulturális életben, mint a bulvárban. Alapvetően azonban mi is a közönséghez akarjunk eljutni, mégpedig a magyar kultúrát és a magyar történelmet elemző tudással. Ebben nagyon komoly eredményeink voltak, még akkor is, ha van bennem egy kis bosszúság, hiszen a vírus miatt 3-4 nagy kiállítást kell tavaly tavasz óta halasztanunk. Ha ezeket is megnyithattuk volna, akkor a látogatószámot illetően valóban igazi sikertörténetről beszélhetnénk.

– A pénzen kívül mitől lesz egy kiállítás szenzációs?

– A pénz valóban nem a legfontosabb. Gondoljunk csak a filmre! Attól nem lesz egyik jobb a másiknál, mert kétszer akkora költségvetésből készül. A kiállításoknál az egyik legfontosabb a személyes kapcsolat; a múzeumi világ nagyon morális, ahol a becsületnek és az adott szónak hatalmas értéke van. Ez a nemzetközi kölcsönzések esetében döntő körülmény. Nagyon lényeges elem még maga a gondolat, az, hogy egy kiállítás mennyire kiérlelt, okos. Beérjük-e azzal, hogy nagyon híres tárgyakat helyezünk egymás mellé? Mert, ha igen, akkor becsapjuk a közönséget, hiszen ez valójában nem tárlat, hanem csupán egyedi tárgyak seregszemléje. Mintha egy olyan látványraktárba engednénk be a látogatókat, ahol nem csináltunk mást, mint a tárgyak helyét megváltoztattuk. Csak akkor lesz belőle kiállítás, ha van mögötte világos és érdemi mondanivaló. S furcsa módon a közepes kiállítást a jótól, a jót a nagyon jótól és azt a zseniálistól egy hajszál választja el. Ha mi meg is tettünk mindent, apró nüanszokon múlik, hogyan fogadja az egészet közönség. A kihívás tehát az, hogy hozzá tudjuk-e adni azt a bizonyos pluszt, amitől az emberek felkapják a fejüket, és a tárlat tökéletes lesz.

– Hogyan tud erre a tökéletességre törekedni egy múzeum az online térben?

– Tavaly február elején nyitottuk meg a Kereszttűzben című kiállításunkat Washingtonban, és én már akkor biztos voltam benne, hogy világjárvány várható. Vagyis, amikor március közepén be kellett zárnunk, már egy hónapja készültünk a távmunkára és az online megjelenésre. Létrehoztunk egy digitális szerkesztőséget, kijelöltük a célokat, a kulcspontokat, elindítottuk a blogot, elkészítettük az oktatási csomagokat, és elkezdtünk dolgozni a virtuális kiállításokon is. Miközben alapvetően szkeptikus vagyok a digitális technika múzeumi térben való alkalmazásában, hiszen tönkreteszi a látogató műtárggyal való találkozásának élményét, ugyanakkor az online térben más a szempontrendszer. Nem az történt ugyanis, hogy megteremtettük a létező kiállításaink, programjaink digitalizált változatait, noha erre is volt példa, hanem létrehoztunk egy párhuzamos, csak online létező múzeumot, ahol olyanfajta ismeretekre is szert tehet a látogató, amelyet az épületben csak nagyon nehezen tudunk átadni. Például rengeteg apró tárgyat is bemutatunk, amelyek, valljuk be, gyakran nehezen értelmezhetők. Nem látjuk és nem is értjük, mit is kell néznünk valójában. Ha azonban akkorára fel vannak nagyítva, mint a monitorunk, ráadásul a szakember értő magyarázatát is melléjük tesszük, új élménnyé válnak. Ezzel teljesen más közönséget sikerült elérnünk. A kérdés mára az, hogy el is jönnek-e majd hozzánk, és hogyan sikerül megtartani őket.

– Éppen a tavalyi év online megjelenésének köszönhető, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum jelölést kapott az Év Múzeuma díjra.

– Mivel a díjra általában jelentkezni szoktak, de a Magyar Nemzeti Múzeum már csak a méretéből adódóan sem adott be még soha nevezést, így nagyon meglepett. Egy muzeológiát tanító pécsi docens jelölt minket, akit ugyan nem ismerek, de nagyon meghatott a gesztus. Pláne, hogy ez az elismerés nagyon széles szakmai konszenzuson alapul.

– Az elmúlt évek sikereinek fényében mindenkit váratlanul ért a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Természettudományi Múzeum összevonásának előkészítése, illetve az Iparművészeti Múzeum MNM-be történő integrálásának lehetősége. Utóbbi főigazgatójaként mi erről a véleménye?

– Szeretem mindennek az előnyét nézni. Az, hogy a három említett múzeum ügyeit egy rutinos kultúrpolitikus áttekinti, és javaslatokat tesz majd a kormánynak, mindenképpen annak tekinthető. Az ő érdekérvényesítő képessége nyilvánvalóan nagyobb, mint bármely szakmai vezetőé, ami adott esetben több lehetőséget, támogatást, beruházást és nagyobb súlyt is jelenthet az egyes intézmények számára.

– Főigazgatói megbízatása 2021. június 30-án lejár. Mit emelne ki ebből az időszakból?

– A Magyar Nemzeti Múzeumot vezetni a szakma csúcsa, hatalmas megtiszteltetés, de elsősorban szolgálat. Amint beül valaki a főigazgatói székbe, megváltozik a prioritása: a múzeum kerül az első helyre, annak megóvása, átörökítése és fejlesztése lesz a legfontosabb feladata. A történeti tárgyak örökségét tekintve a nemzet egészét, határokon innen és túl, a Magyar Nemzeti Múzeum szimbolizálja. Külön öröm, hogy az utóbbi két-három évben országszerte úgy emlegetnek bennünket, hogy mi vagyunk a nemzet múzeuma. Ezzel párhuzamosan nagyon fontosnak tartottam a nemzetközi újrapozicionálásunkat is, hiszen a világ nagy múzeumai külön csoportot alkotnak. Az erős Nemzeti Múzeum az ország tekintélyét növeli, és erejét jelzi.

– És hogy érzi, sikerült?

– Szerencsére nemzetközi szinten is megerősödtünk, sok más külföldi kiállításunk mellett a Sisi és Magyarország – a magyar arisztokrácia fényűző élete című sorozatunkra Kínában 2,7 millióan voltak kíváncsiak. Bátran kijelenthetjük tehát, hogy a magyar történelem és a magyar múzeumi kultúra egyik legfontosabb intézményének ma már nemcsak a múltja, de a jelene miatt is helye van a nemzetközi színtéren.