1976-ban vadonatúj stílus született a hazai, ma már klasszikus beat-, pop- és rockzenei palettán. Az újító Koltay Gergely és az általa alapított Kormorán együttes meghonosította a folk-rock stílust, amely azóta számtalan követőre talált. A történelemben egy villanás, de egy zenei alkotóközösségben komoly idő negyven év. Megismerve a Kormorán együttes négy évtizedes munkásságát, bizton kijelenthető, fantasztikus szellemi tömörülést hoztak létre.

– Hogyan indult a Kormorán?

– Kisebb, majd nagyobb egyetemi klubokban kezdtünk, érdekes adalék, hogy a kor három legnevesebb helyén a Vár Klubban, az Egyetemi Színpadon és a Budai Ifjúsági Parkban, mielőtt bezárták volna, véletlenszerűen a Kormorán zenekar lépett fel utoljára. Az első nagy korszakunkat nem idehaza, hanem Nyugat-Európában éltük meg. Furcsa, de izgalmas időszak volt, senki sem próféta a saját hazájában, elsőként valahol máshol kell sikert aratni ahhoz, hogy itthon elismerjék. Mind a nyugat-európai, mind a hazai fiatalság is a vállára emelte a Kormorán zenekart, azzal a sajátságos stílussal, amely sok mindent egyesített, amely bennem kialakult. Egyrészt a klasszikus zenei neveltetés a Zeneakadémián, bennem van a hatvanas évek beat-, majd rockvilága, amely akkoriban a mi szabadságunkat jelentette, de hordozom azt is, amitől a Kormorán az lett, ami. Együtt kezdhettem Halmos Bélával és Sebő Ferenccel, részt vállalhattam a táncházmozgalom elindulásában, amely már magában foglalt egy furcsa kettősséget: hol tánc alá muzsikáltunk, hol verseket énekeltünk. A Kormoránnal először mi is verseket énekeltünk kicsit popos hangvétellel, és népdalfeldolgozásokat, mert a népzene, benne a szövegek önmagukban költészet, a muzsika és vele együtt a tánc pedig a mozgás költészete. Felismertem, hogy a Kárpát-medencei népzenei kincs párosítható azzal a rockvilággal, amely betüremkedett hozzánk Nyugat-Európából. Többek között hangvételében, ritmikájában, akkordkíséreteiben, egyszerű, lényegre törő szövegi kifejezésmódjában. Amikor elindult a Kormorán, ezt a vonalat szerettem volna továbbvinni, hiszen Nagy Lászlóval személyes kapcsolatunk volt, József Attilát mindannyian olvastuk, mi több, az ő költészetük nagyon párosítható a hazai népköltészettel.


– Negyven éve hogyan fogadták a műfaji ötvözést a szakmában?

– A népzenészek árulónak tartottak, a rockosok bolondnak néztek, hogyan lehet dudával, töröksíppal, citerával, hegedűvel felmenni a rockszínpadra. De hamar sikereket ért el a Kormorán, felléphettünk az akkori fontos rockhelyszíneken, többek között a Kertészeti Egyetemen, a Várban, az ELTE-n, az E-klubban. Úgy gondolom, az a mag, amelyet akkor elvetettünk, szárba szökkent, és számtalan zenekar elindult azon az úton, amelyen mi. Sok zenekar szép sikereket ért el a folk-rock stílussal. Más kérdés, hogy közben a világ megváltozott, melynek következtében a látvány, a bulvár és az üzlet átvette a hatalmat a műfaj fölött, amely valójában egy nagyon belső indíttatású művészeti ág.


– Az akkori kulturális irányelvek fő szempontja a három T volt: Tilt. Tűr. Támogat. A Kormoránt melyik T-be sorolták?

– Az eltelt negyven év tele volt szerencsés találkozásokkal. Mi az Interkoncerthez kerültünk, ez a cég a külföldi fellépésekkel foglalkozott. A Kormorán nem volt balhés zenekar, Nyugat-Európában megszerettek bennünket, számukra a folk-rock nem volt újdonság, de mégis különleges. Másfajta dallamokat, másfajta hangszereléseket hallottak. Számtalan fesztiválra kaptunk meghívást, ami jó üzlet volt az akkori kulturális kormányzatnak.


– Mindezek ellenére miért kellett nyolc évet várni az első, a Folk and Roll című korong megjelenéséig?

– A hanglemezgyár akkori döntnöke, Erdős Péter szerint, akivel személyes jó kapcsolatom volt, bolond ember vagyok, nem szabadna ilyen zenét játszanom. „Gergő, ha majd kitalálod az ötlábú birkát, akkor talán sikert fogsz elérni”, mondta nekem. Az első nagy, az Egyetemi Színpadon megtartott koncertünk címe ezért ez lett: Az ötlábú birka. Péter eljött a koncertre. Közben őt leváltották, így a következő igazgató adta ki az első Kormorán-lemezt.


– Ma hogyan gondol vissza a hatvanas és hetvenes évek aktív kulturális világára, a lüktető rockzenei élet mellett elsősorban a színházi és filmvilágra?

– Szerencsém volt, nagyon korán, tizenhárom évesen bekerültem a színház világába: a legendás Vígszínházba, majd az egykori forradalminak kikiáltott Huszonötödik Színházba. Ott rengeteg színész barátra találtam, kapcsolatba kerülhettem az avantgárd művészettel, amely akkor tiltott területnek számított. Barátomnak tekinthettem Jancsó Miklóst, Gyurkó Lászlót, Hernádi Gyulát, akik az említett színházban jelentős alkotó személyiségek voltak. Egy színpadon játszhattam a Vígszínházban Darvas Ivánnal, Bulla Elmával, Várkonyi Zoltánnal, a Nemzeti Színházban többek között Páger Antallal, Raksányi Gellérttel. Ekkor szívtam magamba azt a gyönyörűséges világot, melyet nemzeti kultúrának nevezünk.


– Aktív részese volt a hazai táncházmozgalom megszületésének.

– A következő olvasható Sebő Ferenc barátom könyvében: „Koltay Gergely inkább marketingszakember volt, mint zenész.”


– Korábban azt nyilatkoztad, nem teljesen helyes kifejezés a világzene.

– A világzene marhaság! Ezt a kifejezést a nyugat-európai lemezkiadók találták ki, mert ennek a műfajnak nem volt megfelelő besorolása az áruházakban, ahol kategorizálták a különböző zenei stílusokat. A klasszikus zene, a rock vagy a pop mellett szerepelt a folk, de ebbe nem fért bele, hogy vannak olyan zenekarok, akik másfajta módon nyúlnak ehhez a kincshez. Ebben persze voltak jazzes, rockos vagy popos, de voltak avantgárd feldolgozások is. Erre találták ki a kiadók azt a rettentő nagy borítékot, amelyet világzenének neveztek el, és ebbe belefért minden, minek következtében el is veszítette az arculatát. Abba a stílusba, amit kitaláltam, a folk-rock ugyan belefért, de valójában semmi köze a világzenéhez. Nagyon fontos, hogy a mi népzenei kincsünket Kodály Zoltán országában fontos lenne végre komolyan magunkénak érezni, és a magunk módján feldolgozni. Nem véletlen, hogy Bartók Béla, Kodály Zoltán és a kortársaik az úgynevezett klasszikus zenébe a népzenei elemeket folyamatosan beleépítették. Egy nagyon speciális hangvétel alakult ki, de ezt el lehet mondani más országok egykori kortárs klasszikus zenéjére is.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata


– A Kormorán-lemezek többsége koncept jellegű, tehát mind szövegében, mind zenéjében egytémájú.

– Régen, amikor egy zenekar úgynevezett zenealbum elkészítéséhez jutott, megpróbáltak néhány slágert feljátszani egy kétszer hat dalt tartalmazó korongra. Ezeknek a daloknak semmiféle összefüggésük nem volt. Változtattam, először kell egy gondolat, ami a mag, amelyik kikel, ebből lesz a fa, egy idő után megjelennek a levelek, de a koncepció változatlan.


– Az eltelt negyven esztendőben több mint hetven zenész fordult meg a Kormoránban.

– Pontosan 76 személyiség, különböző zenei világgal, elképzelésekkel a zenéről. Egyik tehetséges volt, a másik kevésbé, egyik átérezte a csapat misszióját, a másik nem. A hetvenhat zenész, aki eddig megfordult, s a rajtam kívüli hét ember, aki jelenleg tagja a Kormoránnak, pontosan megérezte, mi az a misszió, amit képviselünk. Akik elmentek tőlünk, vagy kénytelenek voltak elmenni, mégiscsak vittek magukkal valamit: azt az injekciót a Kormorán lelkületéből, amit a zenekar a koncerteken kapott a közönségtől, azt mindenki magával viszi. Azt hiszem, ennél sokkal többet nem tudtam nekik adni. Volt, aki tudott, volt, aki nem tudott élni ezzel.


– 2000 és 2010 között nagyon népszerű volt a zenekar, ennek ellenére megvált az énekesektől, ami nagy vihart kavart akkoriban. Az új énekesek a délvidéki Fehér Nóri és a felvidéki Vadkerti Imre, a Kormorán hegedűse a székelyföldi Gáspár Álmos. Szempont volt, hogy velük teljes lett a három határ?

– A Kormoránt mindig az vitte előre, hogy létrejöttek szerencsés találkozások. Voltak nagy nehézségek, voltak rettentő nagy sikerek, hullámvölgyek, de igazából soha nem volt egy határozott üzleti vállalkozás a Kormorán, amilyen vállalkozás manapság egy-egy zenekar. Véletlenül találkoztam Vadkerti Imrével, sokan megpróbáltak lebeszélni róla, néhányan megpróbálták más irányba vinni az én gondolataimat a férfi énekes személyével kapcsolatban. Fehér Nóri is véletlenszerűen került hozzánk, de mind a két énekes megtestesíti azt a nagyon-nagyon mély emberi, nemzeti és Kárpát-medencei gondolkozást és hozzáállást, amelyet a Kormorán zenekar valamilyen módon próbál megvalósítani a színpadon. Mind Nóri, mind Imre, mind Álmos hozzák a maguk világát. Mindez valahogy jelképpé tudott válni. Ha körülnézek a színpadon, azt szoktam mondani a közönségnek: itt van a történelmi Magyarország. Hiszen Gutáról, egy felvidéki kisvárosból jött Imre, egy vajdasági kis faluból, Moholról érkezett Nóri, a hegedűsünk, Álmos pedig Kézdivásárhelyről. Mind a hárman megtalálták a helyüket a zenekarban, és én boldog vagyok, hogy jól érzik magukat. Ha az Isten segít bennünket, sokáig együtt fogunk maradni.


– A negyven év alatt szinte követhetetlen módon gyorsult fel a világ, miközben a Kormorán élte a munkás hétköznapokat, koncertezett, lemezeket készített, alkotott.

– Nekünk az a dolgunk, hogy mondjuk el, ami a szívünket, lelkünket nyomja, mindezek koncertekben és zenealbumokban jelentkeznek. Ez a mi nagy hátizsákunk, másrészt gondunk is, mert el kell juttatni mindenkihez. Csakhogy a mai rohanó világban sokkal nehezebb, mint régebben. Mára a média koncepciója megváltozott, a rockzene, amely a lélek kifejezése volt, hatalmas iparággá vált. Ezt az üzleti mechanizmust tudomásul kell venni, de azt is, hogy ez a tömegterméket készítő gyár nem tart igényt ránk, nem kellünk sem a rádióknak, sem a tévéknek. Nagyon furcsa hasonlatot mondok. Ha valaki végignézte a mostani eurovíziós fesztivál döntőjét, rá kellett jönnie, ez már rég nem a dalokról szól, hanem a látványról, a marketingről, a cirkuszról. Fatális véletlen, hogy olyan előadó lett az első, akinek a dala rá nem kerülhetne egy Kormorán-lemezre, bár elismerem, lelke volt a szerzeménynek, és más volt, mint a többi. A fesztiválon elhangzott huszon-egynéhány dalból egyet sem tudnék visszafütyülni. Mindenféle nosztalgia nélkül mondom, ha visszatekintünk arra az időszakra, amikor az eurovíziós fesztivál élőben ment, akkor valóban a dalok versenyeztek. Az Abba nyertes dalát még ma is ismerik.


– Sokak szerint a Kormorán a magyar lélek egyik végvára.

– Kissé erős megfogalmazás, de abból a szempontból talán igaz, ahogy Magyarország is küzd a mostani katasztrofális európai közegben a létéért, mi is valamilyen módon egy végvárban küzdünk, hogy a hazai kultúra megmaradjon. A nemzeti kultúrának szerves része a helyes magyar beszéd. Ilyen szempontból kifogásaim vannak a mai huszonéves gyerekek dalaival kapcsolatban, bár biztosan én is felelőtlen és meggondolatlan voltam, amikor huszonévesen elkezdtük a műfajt. De legalább megpróbálkoztam magyarul énekelni, magyar prozódiával, és megpróbáltam olyan dallamokat előadni, amelyeket be tud fogadni a közönség. A világ megváltozott, ezzel szembe kell néznünk. Jó vagy sem, hogy a Kormorán ilyen szempontból végvár, döntse el az utókor. Mi a nemzet szolgálatába álltunk, lehet, hogy csak rongyos huszárok vagyunk, de a szívünk el nem cserélhető.

Zoltán János

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata