A nemzeti mitológia regisztere

Amint az előszóból kitűnik, a bestiárium, vagyis állatkönyv „az európai kultúrtörténet különleges műfaja. Magában őrzi letűnt korok – több ezer év – embereinek képzeletvilágát, az őket körülvevő természeti környezet ismeretét, csipetnyi tudományt és változatos folklórt, melyek népenként és tájanként kapnak többletjelentést és sajátos árnyalatot.”.

A Bestiarium Hungaricum négy fejezetből épül fel: mágikus állatok, mitikus lények, átváltozó lények, mágikus erejű emberek.

Összesen harmincegy szócikk kapott bennük helyet, amelyek a magyar néphagyomány egy-egy lényét írják le: a turultól a váltott gyerekeken át a halottlátóig, a vérmedvétől az ördögön át a táltosig.

Az első szócikk – amelyet egy fekete-fehér linómetszet vezet be – a csodaszarvast mutatja be, és nagyjából a következőket tartalmazza: legkorábbi említése Kézai Simon XIII. századi krónikájában olvasható; mondájában, amely a magyarság eredetmondájának is tekinthető, három fő motívum olvad össze: az új hazát alapító testvérpáré, Hunoré és Magyaré; az őket csalogató-vezető jelmutató állaté, a csodás szarvasé; és a nőrablásé. E három közül az első és az utolsó valószínűleg már a magyar őskrónikában – a Képes Krónika XI. századi szövegelőzményében – is szerepelt. Ezek után Benedek Elek Magyar mese- és mondavilág című művéből következik egy részlet, majd egy színes digitális festmény zárja a szócikket.

És a kötet végig így építkezik: két kép között előbb az adott lényről, teremtményről szóló szakmai szöveg szerepel, majd a róla szóló történetek – jellemzően mesék és hiedelemmondák – színesebb részletei. Így az olvasó nemcsak a szakanyaggal, de az azt alátámasztó „irodalmi verzióval” is találkozhat.

A szócikkek ugyanakkor nem kizárólag alapinformációkat tartalmaznak, de számos érdekességet is. A lidércekről például megtudjuk, hogy a magyar hiedelemvilág legrégebbről ismert lényei, sőt a „lidérc” megnevezés a magyar szókészlet honfoglalás előtti rétegébe tartozik. A kísértetekről szóló leírás pedig kitér egy, a gyimesi csángók körében emlegetett lényre, a rekegőre is. A gyimesi hegyvidék félreeső telepein élő hiedelem szerint abból lesz rekegő, aki halálos bűn terhével hunyt el, ezért lelke megváltást keresve bolyong a határban vagy az erdő sűrűjében, és nem e világi, baljós hangok kiadásával – rekegéssel – ijesztgeti az arra járókat. Ha valakit sikerül halálra rémítenie, feloldozást nyer, és rekegővé változott áldozata lép a helyére.

A könyv nem hagyja említés nélkül a démonokat sem. Megtudhatjuk belőle: a betegségküldő ráolvasásokban több olyan szó szerepel – fene, guta, rosseb –, amelyek eredetileg különféle kórokat, nyavalyákat megtestesítő, démonikus lényeket jelöltek. Vagyis a Kárpát-medencében egy időben széles körben elterjedt képzet volt, hogy a betegségeket démonok okozzák.

A nap és a hold fogyatkozásáért pedig más természetfeletti lények a felelősek. A palócok markolábként (vagy morkolábként) emlegetik az égitestek felfalóját, Erdélyben és a moldvai csángók körében virkolácsként (vagy varkolácsként) – ez utóbbiak gyerekek, akik anélkül haltak meg, hogy részesültek volna a keresztség szentségében.

És ha már a gyerekeknél tartunk: a lények, amelyekkel a felnőttek ijesztgetik őket, szintén megkapták a maguk szócikkét. Egyik csoportjukat a csakis az idősebbek képzeletében létező, költött alakok képezik. Ezek megnevezése általában valamely hangutánzó szó: bömbös, kankus, öcömböc, picipangós – de Magyar Zoltán néprajzkutató szerint a sokak által meglehetősen talányos alaknak tartott rézf*szú bagoly is e csoport tagja.

A bányarém alakját a törpékről szóló szócikkben mutatja be a kötet, a tündérekről szólva pedig megemlíti: több forrás szerint az Erdélyi-hegyalja egyik magaslatán, a Kecskekőn álló erősség volt a tündérkirálynő, vagyis Tündér Ilona vára.

A garabonciás sem maradhatott ki a sorból. Ő, miután kijárt egy fekete mágia használatára épülő iskolát, az időjárás alakítójaként lép fel. Noha egyértelműen az európai folklór teremtménye – a magyar mellett többek között a német, a szlovén, a horvát és a lengyel nyelvben is van rá megnevezés –, hazainak érezzük, nem utolsósorban azért, mert a magyarban több szó is van rá, amelyek tájegységről tájegységre változnak: garabonciás, garaboncos, kollégyomos diák…

Feltűnését több baljós jel kíséri, szerepe a hazai néphagyományban nem egyértelműen negatív: bár kedve szerint képes irányítani a viharfelhőket, és jégveréssel elpusztítani, akit vagy amit akar, olykor arra is hajlandó, hogy egy adott település vagy terület védelmében sárkánya hátára pattanjon, és a magasban megküzdjön a vidékre érkezett más időjárás-varázslókkal.

Jó érzékkel összeállított alkotógárdája, igényes kiállítása, hiánypótló jellege mellett a Bestiarium Hungaricum legnagyobb erőssége, hogy újra és újra kézbe lehet venni, és ilyenkor az olvasó felfigyelhet néhány olyan részletre vagy érdekességre, amelyek fölött korábban elsiklott. És mert irodalomjegyzéke több mint kétszáz kötetet sorol fel, remek kiindulópontként szolgálhat a témában folytatandó egyéni kutatásokhoz.

Vagyis találóan fogalmaz az előszó, amikor leszögezi: „A magyar bestiárium 31 fejezete megannyi külön világ, sajátos, hiedelemelemekkel átszőtt népköltészeti univerzum, amelynek képzetei persze számos ponton összefüggnek, nemzeti mitológiaként is értelmezhető rendszert alkotva.”

A magunk részéről azonban mást mondanánk: aki kézbe venné a vándorbotját, jól teszi, ha a hamuban sült pogácsa mellé ezt a kötetet is a tarisznyájába süllyeszti, mielőtt kilép az ajtón. Így ugyanis könnyebben eligazodik majd, járjon akár az Üveghegyen innen, akár az Óperenciás tengeren túl.