A pokol bugyrai

1 2 3 4 5 6 7 8 9 / 9

2015-ben hirdette meg az állam a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emlékévét, majd 2017-ben adták át a ferencvárosi pályaudvar szomszédságában álló háromemeletes betonbunkert a „málenkij robotra” elhurcolt civilek emlékhelyeként. Az intézmény állandó kiállítása az 1944–45-ben a Szovjetunió területén berendezett úgynevezett GUPVI, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi (Fő)parancsnokság táboraiba deportált magyarokra emlékezik. A bumfordi betonkockát a hidegháború éveiben építették légoltalmi óvóhelyként a MÁV tiszti szolgálata számára, az itt kiépített telefonközpontból irányították volna háború esetén a pályaudvar közlekedési infrastruktúráját. Ma az emlékhelyet az áldozatokat jelképező, marhavagonra komponált szoborcsoport jelöli, Párkányi Raab Péter munkája.

Szélre bízott üzenetek

– A köztudatban a szovjet kényszermunkatáborok egybemosódtak a Gulag táboraival, ez utóbbiakban többségében politikai okokból, koncepciós perben elítélt foglyokat őriztek. E lágerrendszer kiépítésére a bolsevik hatalomátvételt követően Lenin adott parancsot, egységei 1941 után főként a kietlen szibériai területeken helyezkedtek el. A Gupvi táborai azonban Lengyelország 1939-es lerohanása után épültek ki, főként a Szovjetunió európai vidékein. A megszállt országokból bírósági ítélet nélkül ide hurcolt foglyok a szovjet állam háború utáni újjáépítésén dolgoztak: hidak, gyárak, utak helyreállításában, bányákban és más helyeken robotoltak, rendkívül megerőltető módon, maroknyi élelem fejében – szögezi le a tárlatot bejáró sétánk elején Makra Mónika történész, az emlékhely koordinátora. Hozzáteszi: a mai adatok alapján a Gulag táboraiba kb. 30 ezer embert deportáltak Magyarországról, míg a Gupvi lágereibe az ország akkori területéről közel egymilliót.

– Európa XX. századi története nyomasztóan sok fejezetből áll, a magyarok és más szovjet megszállás alá került államok polgárainak e tragédiája teljes mértékben hiányzik a kontinens történetéből, ezért is tartottuk fontosnak az emlékhely jelölését Az Év Európai Múzeuma díjra – szögezi le a történész.

A „málenkij robot” oroszul igazából malenykaja rabota, és annyit tesz: kis munka. A magyar közbeszédben az orosz nyelvtan szempontjából nem éppen helyes kifejezés terjedt el, e fogalommal illette a hazai lakosság a kötelezően előírt, pár napos robotot, ami a valóságban a Gupvi-táborokban éveken át tartó rabszolgamunkát jelentette. Az erőszakkal elhurcolt közel egymillió fogolynak csupán a töredéke tért haza, ám egészen a rendszerváltásig hallgatásra ítélte őket a szovjetekkel lojális szocialista rendszer.

– A levéltári adatokon, magánleveleken, a túlélőkkel folytatott interjúkon és az igen csekély számú tárgyi emléken alapuló kutatómunka segített feltérképezni az 1944–45-ös eseményeket, igaz, még mindig nem maradéktalanul – mondja Makra Mónika. Egyébként az sem véletlen, hogy éppen a Ferencvárosi pályaudvaron adták át Magyarországnak a témát feldolgozó első központi emlékhelyét, hiszen Budapest-szerte itt és Rákosrendezőn találták a legtöbb szélpostát. A Vörös Hadsereg katonái sokszor véletlenszerűen szedték össze az embereket, hogy a Szovjetunió különböző újjáépítési munkálataira leszállíthassák a kötelező fejkvótát: volt, hogy a város romeltakarításán dolgozó férfiakat egyszerűen nem engedték haza, hanem gyűjtőhelyre kísérték őket, onnan pedig már indult is velük a szerelvény kelet felé. A foglyok végső kétségbeesésükben a szélre bízták az üzeneteiket, a robogó vonatból kidobott papírcetliket a vagonok után szaladó asszonyok és gyerekek kapkodták össze, és gondoskodtak róla, hogy eljussanak a címzettekhez – magyarázza Makra Mónika. E cetlik közül jó néhány a kiállításon is olvasható.

Fakereszt a hómezőben

Malinovszkij marsall Budapest ostromának végén, 1945 februárjában 140 ezer hadifogolyról tett jelentést. A valóságban csupán 40 ezer körül volt az egyesített magyar–német haderő fogságba esett túlélőinek száma: a marsall nem jött zavarba, a különbözetet a polgári lakosságból pótolta. A korabeli Magyarország területéről körülbelül 600 ezer fő, akit ténylegesen hadifogolyként hurcoltak el, a többi közel 400 ezer főt mind polgári személyként gyűjtötték össze különböző indokok alapján, sokszor elhurcoltak fiatal nőket, állapotos asszonyokat is, a létszámnak meg kellett lenni. A civilek nagy részét csak hazaérkezésükkor keverték össze a hadifoglyokkal. Így fordulhatott elő, hogy a lágerben élő egyéves csecsemő hadifogolyként került nyilvántartásba. Bár ideiglenes fogolygyűjtő állomások az ország egész területén működtek, ezek nagyrészt kitörlődtek a helyiek emlékezetéből. Mint például a háromezer főt befogadó kiskunlacházi, ahol ma már szinte senki sem tudja, merre volt pontosan az a gyűjtőpont, ahonnan sokszor éjszaka indították a vonatokat kelet felé.

A Málenkij Robot Emlékhely meglehetősen nyomasztó, a fenyegetettség, a kiúttalanság érzését sugalló kormos-fekete enteriőrjében nyolc kamrában foglalták össze az események menetét Baják László és Balahó Zoltán kurátorok: a civilek összegyűjtésétől a vagonúton és a lágerek mindennapjain át a hazajövetelig és az emlékezésig, fotókkal, levelekkel, újságcikkekkel illusztrálva a történéseket. Az emlékezés kamrája talán a legmegrázóbb része az egész kiállításnak: a végeláthatatlan orosz hómezőket idéző, vakító fehér installációban három árva fakereszt meredezik, mementóként a jeltelen tömegsírokba temetetteknek, a vonaton elhunytaknak és az örökre kint maradtaknak egyaránt.

Oldódhat-e a fájdalom?

Makra Mónika történész kutatásai során maga is számos interjút készített azokkal a szerencsésekkel, akik hazatértek a pokolból. Megrázó sorsokat, hihetetlen történeteket ismert meg. Meggyőződése, hogy a társadalomban minden második család érintett valamilyen formában nemcsak az elhurcoltatásokban, hanem a Budapest ostroma, majd a megszállás alatt történt szörnyűségekben is, elég abba belegondolni, hogy a II. világháború után több százezer ázsiai szifilisszel fertőzött nőt regisztráltak Magyarországon. A szakember tapasztalata pedig az, hogy e traumák öröklődnek, generációkon átívelő szorongást, lelki sebeket okozva. A kutatások során előbukkant egyik legszomorúbb történet Wágner Terézé, akit egyedüli nőként vittek el Dunavarsányból.

– Először csupán a nevét tudtuk, majd a nyomozásnak is beillő kutatómunka során egyre több részletre derült fény, végül aztán lassan összeállt a kép: Terézt a község akkori vezetőjének fia szerelmi bosszúból íratta fel az elhurcolandó személyek listájára. A háromhetes vonatút alatt a lány szinte belebetegedett a helyzetébe. A lágerben végletekig legyengült, majd bányabalesetet szenvedett, és kórházba került. Férfi fogolytársai – talán ismervén az előzményeket – összefogtak az életéért: fejadagjuk felét belopták a betegszobába, hogy megerősödhessen. Az egyik reggel azonban hiába mentek: üres volt az ágya. Hamar elterjedt a hír, hogy az egyik ukrán nővér mérgezte meg, mert nem bírta elviselni, hogy a fiatal nőért ennyi férfi aggódik. Teréz vélhető meggyilkolása után a lágerlakók mély letargiába estek, és hogy a lány holtteste ne kerüljön jeltelen sírba, fát loptak, és koporsós temetést rendeztek neki, egyfajta néma lázadásként az értelmetlen halál ellen. E veszteség talán az otthonukra, a szeretteikre és az elveszett szabadságukra is emlékeztette őket – meséli Makra Mónika. A történész ráadásul a véletlenek összjátékának köszönhetően találkozott a kilencvenéves Stutz Ádámmal, aki Terézzel egy lágerben raboskodott, és akiről kiderült: ő temette el a lányt. Mikor beszélgetésükkor Mónika kutatótársa, Gárdonyi Adrienn az idős férfi kezébe adta a nő fotóját, hosszú percekig nem tudott megszólalni, csak zokogott.

– Az emlékhelyre látogatók sokszor itt szembesülnek a dédszüleik, nagyszüleik történeteinek valóságával, itt válik átélhetővé, megérthetővé a családban elhallgatott fájdalom. Talán ez a személyesség a legmegrázóbb a kiállításban: az elhurcoltatás, az évekig tartó embertelen fogság és az utána következő kényszerű csönd arcokat és történeteket kapott, így mindez a szörnyűség átélhető valósággá válik a látogatók számára.

Egy gimnazistát hoz fel példának a történész. A fiatal lány itt értette meg, hogy mivel nagymamája a világháború után erőszakból fogant, nem kívánt gyermekként, „orosz fattyúként” bántak vele, ennek következtében a lány édesanyját nem volt képes anyaként szeretni. E trauma az unokáig kíséri a családot, de talán neki majd lesz ereje megbocsátani, és így évtizedek múltán oldódhat a fájdalom. De mindez a magyar társadalom egészére igaz. Ahhoz, hogy a ki nem mondott traumáink elhalványuljanak, beszélni kell róluk, hogy végül „békévé oldja őket az emlékezés”.