Hirdetés

Egy férfi egy nap egy függőlegesen épített börtönben ébred, ahol két-két ember osztozik az üres betoncellákon, étel pedig naponta egyszer érkezik egy Michelin-csillagos fogásokra emlékeztető falatokkal teli platformon. A szerkezet fentről lefelé halad, a rabok néhány percig annyit esznek, amennyit akarnak, a több száz emeletes komplexum alsóbb szintjeire így már csak gusztustalan maradékok vagy üres tányérok jutnak – a lakók vertikális helyzete azonban hónapról hónapra átrendeződik. Az első filmes Galder Gaztelu-Urrutia rendező és az ötletét eredetileg színdarabként elképzelő David Desola szerző éveken keresztül dolgozott a történeten, ami jól érezhető a rendkívül átgondolt és letisztult forgatókönyvön. Bár az alapszituá­ció könnyen didaktikus és elcsépelt társadalomkritikába fulladhatna, az alkotók a közhelyeket kerülve mindannyiunk elé görbe tükröt állítanak, ahogyan tették azt legutóbb az idei Oscar-nyertes Élősködők készítői. Desoláék nemcsak a végtelenül kapzsi és önző felső tízezer tagjait illetik megvető kritikával, de a mélyben életben maradni próbáló szegényeket is, akik nyomorúságukban minden civilizációs normát levetnek magukról, és a túlélés érdekében a gyilkosságtól vagy az emberevéstől sem riadnak vissza. Mindennek a tálalása nem kíméli a befogadót: a stílus néhol csaknem olyan explicit és gyomorforgató, mint Pier Paolo Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja című klasszikusában. A játékidő előrehaladtával egyre szürreálisabb a pokol bugyrai­nak ábrázolása, mind fizikai, mind lelki értelemben, végül pedig nem csupán a mérhetetlen társadalmi egyenlőtlenségekről, hanem az emberi természetről, az egyén önzéséről és a szociális együttműködés lehetetlenségéről is lesújtó látleletet kapunk. És bár az összkép közel sem olyan teljes, mint mondjuk egy Tarkovszkij-műben, hiszen a tartalom olykor a pergő tempó és a Fűrész-filmeket idéző divatos elbeszélésmód alá rendelődik, A platform eredetisége révén garantált siker lehet a filozofikus sci-fik kedvelőinek körében.