Az ember legősibb táplálékainak egyike a hal, amely minden földrészen nagy változatosságban él. Az érdekes állatokhoz az emberiség sok mítoszt („sellő”) kötött; a hal jelkép lett. A Távol-Keleten a ponty a hosszú és boldog élet szimbóluma, a hal a Megváltó nevének jelképes rövidítése, ami utal az Élet Vízére is. A sokféle hal közül a magyarság életében a ponty játszotta a legjelentősebb szerepet. Ősének bölcsője Kelet-Ázsiában ringott, génközpontja Közép-Ázsia és a Kaszpi-tenger környéke, ahonnan Kínába, majd a Fekete-tengerbe és innen, mintegy 10 000 évvel ezelőtt – emberkéz által – a Dunába került. Európában már Arisztotelész is említi a pontyot, amelyet a római patríciusok tavaikban tenyésztettek.

Eleink belső-ázsiai őshazájában a halászat, az állattartás, a növénytermesztés és a vadászat mellett csak másodrendű szerepet játszott, a Kárpát-medencébe érkezve megnőtt a jelentősége, mivel a folyók és a tavak tele voltak őshonos halakkal. Őseink alkalmazkodóképessége gyorsan megteremtette a magyarság Kárpát-medencei halászatának kultúráját. A különféle halakat a középkorban halastavakban – piscinákban – tartották, a gyakoribb halfajták – a balatoni fogas, a tiszai kecsege, a dunai és tavi ponty – nemcsak főúri lakomákon, de a köznép asztalán is megtalálható volt.

A ponty ősi neve – a „pozsár” – 1138-ból származó írásokban is előfordul; IV. Béla egyik oklevele szerint ezt 1267-ben tenyésztették a Tisza körüli tavakban. A tiszai nyurga ponty a „köteles” és a „szer-halak” közé tartozott, amely adóba, ajándékba, tizedbe és hetedbe járt. Hogy mennyire jelentős szerepet játszott étkezésünkben a hal, azt a ponty nevének nagy változatossága (potyka, pozsár, nádi ponty, dunaponty, fekete ponty, nyurga ponty, tőponty, vadponty, nemes ponty stb.) és a legkorábbi szakácskönyveink bizonyítják.

Magyarországon a ponty háziasított állatnak tekinthető; nem annyira fajtákat, hanem egy-egy vízterülethez kiválóan alkalmazkodó, úgynevezett tájfajtákat tenyésztettek ki. A dunai vadponty háziasításának első lépése a XIV–XV. században a fogságban történő szaporítás volt. Külföldi utazók legendákat írtak a szigetközi, a kis-balatoni és a tiszai halbőségről, valamint halak egyedülálló minőségéről és változatosságáról.

Egészen sajátos pontyfajta alakult ki a Tiszában (Tiszai nyurga ponty vagy tőponty), amelyet a magyar találékonyság sokféle néven említ (aranyhasú, karcsú ponty, magyar ponty, pathal, pontyó, potya, potykafiú, potyó, pozsár, sodrófaponty, tanyahal és nádponty). Emellett sajátos magyar hallá vált a tiszai szürke harcsa és a balatoni fogassüllő is, amelyről a leghíresebb ichtyológusok is azt írták, hogy „a fogas csak a Balatoné”.

Gróf Széchenyi István írta, hogy „építtessék fogastenyészet a somogyi parton, mert így meg lenne mentve a fogas”.

Hazánkban a pontyra alapozott tógazdaság a XIX. század végén indult meg. Elsőként Herman Ottó hívta fel a figyelmet arra, hogy hazai viszonyok között a mesterséges tenyésztésre leginkább alkalmas halfajta a ponty. Az első valódi „modern” tógazdaság 1894-ben épült meg Simontornyán. Ekkor jelent meg az oldalpikkelysoros és a teljesen pikkelymentes bőrponty. Sajátos jelenség, hogy a Duna vízrendszerében meghonosodott ponty a mai napig megtartotta eredeti vadponty jellegét, és tőponty, valamint nyurgaponty formában ma is jelen van hazánk természetes vizeiben.

A Kárpát-medence vizeiben az európai transz-kaukázusi vadponty alfajnak (Cyprinus carpio carpio L.) két vadponty változata alakult ki: az egyik a kis-balatoni, dunai és tiszai változat, a másik a tőponty. Ez a két változat képezi a mai napig is halétel-kultúránk alapját. Hazai fűszerekkel, hazai módon elkészítve, hazai edényekben (bogrács, üst) készült az a „csoda”, amelyet minden külföldi megcsodál, de saját halaival, saját fűszereivel, saját főzési technológiájával nem képes reprodukálni.

Közeledik a karácsony. A magyar ember sorban áll a tiszai halászoknál pontyért – nem pangasiusért, nem amúrért, nem busáért, nem afrikai fekete harcsáért, nem tavakban keltetett norvég lazacért, hanem pontyért. Mert a magyarság nem a fényt ünnepli karácsonykor, hanem Jézus Krisztus születésnapját. A karácsonyfa, rajta a szaloncukor, alatta a betlehemi jászol, és este betölti az otthonokat a rántott ponty és a halászlé illata. Enélkül igazi karácsony aligha képzelhető el.

Kiszely István