A valóság persze egészen más. Egész Európa rettegett a „magyarok nyilaitól”, különleges fegyverhasználatuktól, lovaik teljesítőképességétől, nem kevésbé hadvezéreik okos taktikáitól, stratégiájától.

Napóleon, Nagy Sándor, Hannibál, Kutuzov és mások neve jól ismert, de ki olvasott hasonló dicshimnuszokat mondjuk Attiláról, Bulcsúról, netán Árpád fejedelemről?

Attilát, a szkíták királyát, ahogy a kortárs Priszkosz rétor nevezi, szégyenszemre idegen ország történészeinek kellett megismertetni velünk, pedig valójában ő volt a keresztény Európa megalapozója, midőn a Római Birodalom hadseregének megsemmisítése után egyeduralkodó lett egész Európában, s egy sorsdöntő pillanatban az akkor rendkívül erős ariánus irányzattal szemben a katolikus pápát, s így a mai Európát megalapozó katolicizmust támogatta.

Padányi Viktor egyik tanulmányában így ír a Turul-nemzetség egyik hadvezéréről, Bulcsúról: „hét hónap körülbelül kettőszázötven éjszakát, ötszáz étkezést, ötszáz etetést és itatást jelentett 120 ezer ló számára. Öt nagy folyó átkelését hajtották végre (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve.” Ki csinálta ezt utána akár később, akár fejlett technika mellett is?

Legtöbb történetírónk Magyarország történetét mindig úgy kezdi, hogy átugrik a honfoglalást megelőző eseményeken, mondván: nincsenek források, nem tudunk semmit azokról az időkről, a meglévők pedig hamisítványok. Az igazság ezzel szemben az, hogy szégyenletes módon sohasem kutattak eleink korai történelme után, s ha mégis előkerült valami adat vagy tárgy, azt eltüntették.

Viszonylag részletesen csak a Szent István-i államról, pontosabban „államalapításról” beszélünk, mintha előtte nem tervezték volna el, nem készítették volna elő a magyarságot a Kárpát-medencében való tartós megtelepedésre, a magyarságnak rendelt terület szervezett benépesítésére, az Árpád népe előtt már régen itt élő rokonok által belakott térség népeivel való egyesítésre.

Szent István előtt Álmos, Árpád és Géza fejedelmek alapították meg, szilárdították meg és védték meg sikeresen Európa szívében egy magas kultúrájú, írástudó, erős katonasággal rendelkező nép végleges szálláshelyét.

Az Árpád vezette törzsek a Kárpát-medence lakható területét, ami akkor 220 ezer négyzetkilométer volt, jelentősebb csaták nélkül vették birtokba. Ez azt bizonyítja, hogy rokon és barátságos népek laktak a Kárpát-medencében, akik vágytak a rendre. Ekkora területet csak jóval később, Napóleonnak sikerült – rövid időre – elfoglalni.

A békésen fejlődő országot, az erősödő magyar szálláshelyet azonban rossz szemmel nézték a nyugati országok, mert félelmet keltett bennük. Tizenkét évvel a hazatérés után az egyesített német-római hadak 907 nyarán rátörtek az országra: a Duna két partján százezres sereggel, a folyón hajóhaddal közeledve – velük szemben Árpád negyvenezres serege állt ki.

A hadjáratot Luitpold őrgróf vezette, de ott volt a kamasz IV. Lajos király is, akinek hírhedt parancsa így hangzott: „Ugros eliminandos esse!” (A magyarokat ki kell irtani!).

Árpád ekkor hajtotta végre a hadtörténet egyik legnagyobb haditettét. Pozsony fölött először az ellenfél hajóhadát semmisítették meg, majd elpusztították a két és félszeres fölényben lévő sereget is. A magyarok az ország védelmi zónáját az Enns folyóig kiterjesztették, amely sokáig a magyarok által lakott terület határa lett.

A fényes győzelem nem illik bele a magyarokról szőtt, lejárató történetírásba, ezért erről sohasem beszéltek, elhallgatták. Pedig a pozsonyi csata három szempontból is kivételes volt: a kora középkor legjelentősebb ütközete, a hazatérést lezáró sorsdöntő csata és az első, látványos sikerű honvédő háború. Az éppen csak berendezkedő magyarság elriasztotta azokat, akik rátámadtak a Kárpát-medencére.

Hankó Ildikó