A szivárvány minden színében pompázó, a valóság és a misztikum határát próbálgató Gross-rézkarcokról a felületes szemlélőnek először a menekülés jut eszébe. A groteszk lények, az emberfejű madarak és virágok, a játékrepülőgépek és vonatok, a mereven, mozdulatlanul ülő játék babák, a kalitkában csücsülő madarak és a szárnyas angyalok mind-mind egy mesebeli, sohasem létezett álomvilágot idéznek. Álomvilágot, amely menedéket jelent a XX. század viharaiban a művésznek s a befogadónak egyaránt. Ám Gross Arnold esetében mégsem szimplán menekülésről van szó. Grafikusként ugyanis makacsul hisz a művészet gyönyörködtető erejében, s abban, hogy annyi baj, gond, bánat és szörnyűség vesz körül minket a világban, hogy azokat nem szabad a művészetbe beengedni.

Vallja, hogy a képzőművészet egyik feladata a megnyugtatás, a feszültségoldás. A képeknek éppen ezért arról a kalitkában is dalra fakadó madárról, békéről, szeretetről, s vidámságról kell makacsul beszélniük, ami a sok szürkeség mögött van. Mindehhez pedig színekre van szükség. Sok-sok színre, úgy miként Kosztolányi, Gross is színes tintákról álmodott: „tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikító, és kellene szomorú-viola és téglabarna és kék is”.

– A főiskolán mindenki azt mondta nekem, hogy a grafika fekete-fehér, és punktum. Nincs színezés – emlékszik vissza a művész. – Én pedig ennek ellenére úgy gondoltam, hogy csak azért is megpróbálom, hiszen mindennek el kell kezdődnie valahogy. Amikor aztán elkezdtem színezgetni, először csak úgy, magamnak, tanáraim szívták is a fogukat, s még Barcsay is megkérdezte tőlem, hogy hogyan csinálom. Erre én csak annyit válaszoltam, hogy csupán egy nyomás az egész. Nananana – jött a felelet. Pedig valóban így van, nincs benne semmi ördöngösség, semmi titok.

Ha csak nem a kiváló rajztudás és kézügyesség. Gross ugyanis, elődeivel ellentétben, nem utólag színezi ki a fekete-fehér nyomatokat, hanem magukat a lemezeket látja el különböző színű festékkel. Így ugyanazt a karcot hol pirosan, hol kéken, hangulata és kedve szerint nyomtathatja le a papírra egyedivé téve ezzel minden egyes lenyomatot. S hogy miért lett az eredetileg festőnek készülő művészből végül a rézkarc megújítója?

Gross Arnold a körülményeket teszi felelőssé.

– Mindig lakásproblémákkal küszködtem, állandóan kicsi volt a hely. De ennek ellenére vannak nagyméretű olajképeim is – mondja nevetve.

Aki ismeri Gross Arnold pályájának kezdetét, lakásgondjain persze egyáltalán nem lepődik meg. Az erdélyi Tordán született művész ugyanis – családját hátrahagyva – alig tizennyolc évesen szökött át Magyarországra. Bőrönd, papírok és a továbbtanuláshoz nélkülözhetetlen érettségi nélkül.

– László Gyula bácsi akkoriban még Kolozsváron lakott. Mint családunk jó barátjának, édesapám – aki maga is festő és rajztanár volt – megmutatta a rajzaimat. Ő határozottan óvott a román főiskolától, s azt javasolta, hogy Magyarországon próbáljak szerencsét – mesél kalandos szökésének előzményeiről Gross Arnold. – Édesapám a sötétben két-három kilométeren keresztül jött velem a kukoricásban, aztán elbúcsúztunk egymástól. Így érkeztem meg egyszál magamban Budapestre. A főiskolára úgy mentem be, hogy nem voltak papírjaim, csak rajzaim. Azokról meg nem akarták elhinni, hogy tényleg én csináltam. Ezért, mintegy próbaként, mások mellett Hincz Gyula és Koffán Károly a kezembe adott néhány lepecsételt papírt, s arra kért, hogy ezekre rajzoljak valamit holnapig. Így kerültem másnap, rendkívüli engedéllyel, az akkor még az Iparművészeti Főiskolához tartozó grafika tanszékre. Az azóta többek között Munkácsy- és Kossuth-díjjal is elismert művész munkásságát a művészettörténészek egyebek mellett olyan nagy elődökével vetik össze, mint Hieronymus Bosch vagy Pieter Brueghel. Míg az ítészek szerint az utóbbitól képeinek részletgazdagságát, azok finom kidolgozását és a mindent megmutatni vágyást örökölte, addig jelentősen hatottak rá Bosch látomásos, ugyanakkor rendkívül realista alkotásai is. Ám azok középkori elemekben – kínzások, ijesztő lények – bővelkedő képei helyett tündérvilágot álmodott magának. Vagyis nem utánozta vagy másolta senki művészetet, csupán segítségül hívta azokat saját képi világának kiteljesítéséhez.

– A művészet csúcspontja számomra egyértelműen a kora reneszánsz művészete. Akkor ugyanis még tudtak rajzolni, festeni, a művészekben még volt valami kakaó. Onnan pedig egyértelmű a hanyatlás – állítja.

Mindezek után nem meglepő, hogy miközben az elmúlt évtizedekben a hazai művészetben egyre inkább a nonfigurativitás vált egyeduralkodóvá, Gross Arnold megmaradt, sőt ragaszkodott a hagyományos ábrázolásmódhoz. Az embert embernek, az állatot pedig állatnak karcolja. Nem hagyta, hogy a közönsége eltávolodjon tőle, szüksége volt és van rájuk, akik nélkül „a művészet nem tölti be a művészi kommunikáció funkcióját” – vallja.

A közönség pedig szereti ezt a homo ludenst, aki felnőtt fejjel is kijárt az állomásra mozdonyokat csodálni, játékvonatokat készített, maketteket gyűjtött, terepasztalt épített, akivel szívesen játszott Kondor Béla, s akinek játékszenvedélyét Pilinszky János ugyan csak távolról szemlélte, de talán csodálta egy kicsit. S aki a nyolcvanas évek középtől a vonatok mellé új szenvedélyként felfedezte magának az ásványokat is.

– Miután láttam az absztraktokat, beleszerettem az ásványokba. Mert egyértelműen szebbek – mondja ironikusan.

Ásványgyűjteményéből – mely ma már a természetrajzi múzeumokéval vetekszik – nyolcvanéves korában, nyolcvan képe mellé nyolcvanat választott ki a Magyar Természettudományi Múzeumban nyílt jubileumi kiállítására. A káprázatos erezetű, lila, zöld és ezüstös ásványok, féldrágakövek színei, formái visszaköszönnek a falon függő rézkarcokról.

Bizonyítva a szemlélőnek, hogy a természetnél nincs tökéletesebb. Ehhez azonban kellett Gross Arnold, aki Kovrig Nagy Ádám muzeológus szavaival élve „megformálja mindannak a szépségét, amiről azt hisszük, hogy szóra sem érdemes, ami konzervatívnak titulálva kényelmetlenül triviálisnak látszik, ami kimondva-kimondatlanul mindannyiunk számára egyszeri és megismételhetetlen.”

BB