A régi kulturális elit bukása

Gúnyosan azt mondhatnánk, hogy az Árva egy végtelenül hosszúra nyújtott szőnyegházreklám, mert minden lakásban szebbnél szebb hangulatteremtő perzsaszőnyegeket helyeztek el a kellékesek, és ezek sajnos sokszor elvonják a figyelmet a filmről. Kevésbé gúnyosan akkor azt, hogy egy családtörténetnek álcázott, önleleplező vallomás arról, hogy mit gondol Nemes László Oscar-díjas rendező a vidéki magyar társadalomról, ’56 ürügyén – merthogy az időzítés és a látszat ellenére ez a film semmilyen módon sem szól a forradalomról és szabadságharcról. A történelmi tárgyat és időt csak művészi Instagram-háttérként használja egy felettébb céltalan és katarzis nélküli, közhelyes történethez. Az 1957-ben játszódó film a rendező családtörténetét dolgozza fel. Hirsch Andor egy 12 éves kisfiú, akit anyja egyedül nevel. A fiú azzal a reménnyel nőtt fel, hogy a háborúban eltűnt édesapja egyszer majd visszatér. Egy nap megjelenik náluk egy férfi (Berend Mihály), és azt állítja, hogy ő Andor apja. A fiú nem hajlandó apjának tekinteni az idegent. A férfi azonban beköltözik hozzájuk, és a fiú kénytelen leszámolni illúzióival. Miközben az anya és fia közötti szakadék egyre mélyül, Andor elhatározza, hogy bármi áron, de megmenti családját a férfitól. Vigyázat, élményrontás (spoiler) következik.

Atmoszféra és karakterek

Sokan arra számítottak, és a baráti kritikák – Kovács Bálint, Szily László – kénytelen-kelletlen azt emelték ki, hogy az Árva egy vizuális csoda, mozgóképes történelmi skanzen, gyönyörködtető nézni, még akkor is, ha nincs hagyományos története (vagy elemi értelmi koherenciája), de legalább beléphetünk az 1957-es Budapest virtuális valóságába – természetesen a gyönyörködés melankóliájáról beszélek. Abban bíztam, hogy igazuk van, de tévednek. Erdély Mátyás operatőr valóban gyönyörű képeket alkotott, csakhogy ezek lárpurlár képek: mozgó művészfotókat látunk a filmben, nem igazán bővítik a történet vagy a szereplők értelmezési keretét, nem árnyalják a mélységüket, hanem csak azért vannak ott, mert szépek. Nemes László filmjének történettelenségét és a művészeti mélység hiányát azzal palástolja el, hogy művészfilmnek nevezi, mert a posztmodern krédója – „anything goes” – eleve felmenti minden értelmezési kísérlettől, bármelyiket visszautasíthatja, mondván, hogy egyszerűen félreértettük. Pedig az üres képek nem hazudnak, a tartalom nélküli formák csak üres formák.

Tehát az Árva című film szépen fényezett és szépen beállított jelenetei igazából üres képek, nincs többletjelentésük, csak önmagukért vannak – ez pedig ellentmond minden drámai vagy filmesztétikai elvnek. A szuperlatívuszokban dicsért ’57-es budapesti hangulatteremtés és a korabeli város megidézése pedig átlagosra sikerült. Nem is arról van szó, hogy 80-as évekbeli alumíniumkilincs van premier plánban megmutatva egy ajtón, de Nemesék még arra sem vették a fáradságot, hogy az utómunkában a gázmérőket eltüntessék egy lakás faláról (a 70-es években jelennek meg általánosan), és aszfaltos járdából is jut bőven…

A korabeli Budapestből nem sok mindent látunk, csak május elsejei plakátokkal teletűzdelt fakerítéseket, egy elhanyagolt grundot, átlagos és lepukkant pesti utcákat, lakásokat, amelyek akár maiak is lehetnének – és a lepukkantság látszatát pedig azért fontos kiemelni, mert ’56-ban nem lepukkant volt a város, hanem romos. Nem volt akkoriban olyan szemetes és fővárosi szóval élve „dzsuvás”, mint manapság, a bérházak belső részei sem. Az Árva tehát látvány szempontjából közepes.

Kevés film képes megutáltatni a nézővel a főszereplőt (pláne akkor, ha az kisgyermek) és megkedveltetni a negatívat – de az Árvának ezt is sikerül. Berend Mihály, a gonosz, basáskodó és hatalmaskodó mészáros (jászberényi, vidéki magyar – ez fontos) rá akar települni Hirschnéra, és a fiát a saját nevére akarja venni. Ám ez a film egy olyan karakterről akarja elhitetni a nézővel, hogy gonosz és minden rosszra képes, aki igazából semmi rosszat nem tesz az egész filmben; legfeljebb ízlés kérdése, hogy mit tekintünk pozitív vagy negatív karakterjegynek, de Berend nem ab ovo gonosz. Nemes László valószínű úgy képzelte el, hogy nem mutat meg mindent a karakterről, csak sejtet, de a sejtetés nem működik a filmben, a filmben csak az van, amit a nézőnek megmutatnak, és mi ezt az embert nem látjuk olyan végtelenül gonosznak, amilyennek láttatni akarják. A végén a dühkitöréses jelenet pedig egyenesen ellentétes a karakter addigi ábrázolásával, mondhatni, hogy erőltetett, gyenge és közhelyes. Ráadásul Berend Mihály ábrázolásában van egy érdekes csavar, ugyanis megtudhatjuk, hogy mit gondol Nemes László a vidéki magyarokról. Ezt azért feltételezzük, mert más vidéki magyar szereplőket nem ismerünk meg a filmben, ezért ezt a figurát tekinthetjük a „vidéki magyar” allegóriájának. Nőt zaklat, akinek a férje nem tért haza a lágerből. De hogyan zaklatja? Feleségül akarja venni, akar nyitni egy hentesboltot, ahol a nőt alkalmazná, pálinkáztatja a kisfiút, majd ezen röhög, törtető, rátarti – de közben egyszer sem emel kezet a gyermekre, csak akkor, amikor a film egyik utolsó jelenetében dühében felemeli a levegőbe. Berend Mihály a fiú anyját bújtatta a II. világháború idején – természetesen nem ingyen, utalnak rá hogy szexuális kapcsolatért cserébe segített rajta. De életben maradt. Éppen ezért egy büfében nekitámad Hirschné egyik ismerőse, mondván, hogy „le kellene hajolnunk előtted, amiért bújtattad őt?”. Ezzel a magyar társadalomnak egy elég ambivalens üzenetet küld a rendező…

Logikátlanságok láncolata

Nemes Jeles és Clara Royer forgatókönyvírók annyira bezárkóztak elit elefántcsonttornyukba, hogy már nem értenek a mindennapok elemi logikájához. A filmben az egyik mellékszereplő (Sári) bátyja (Tamás) hónapok óta egy hatalmas, romos épület pincéjében bujkál, sebesülten – valószínű, hogy részt vett az ’56-os forradalomban, de erről nem tudunk meg többet. Mármost ezt az épületet a filmben éppen felújítják, tele van munkásokkal a földszint, és azt akarja elhitetni velem a film, hogy egy épület felújítását nem azzal kezdik, hogy megvizsgálják az alapját és a pincéjét? Hiteltelen azt állítani, hogy hónapokig feküdhet ott valaki egy szakadt matracon, ráadásul a húga és Hirsch Andor néha lejárnak hozzá, miközben a családjukat egyébként árgus szemmel figyeli az ÁVH. Hirsch Andor a forradalmárnak ajándékozza a pisztolyát (ezt a grundon találta, a film elején), hogy megvédhesse magát, aztán meggondolja a könnyelmű elajándékozást, amikor eldönti, hogy le kéne lőnie Berend Mihályt, és elmegy, hogy visszaszerezze. Tamás furcsa módon nem riad fel, amikor egy gyermek kiveszi a párnája alól a pisztolyt (vagy későn, mint esetünkben) – majd kirohan az utcára (!) a gyermek után, és kéri vissza a fegyverét. Ekkor jön egy őrjárat, és egy kis kiabálás után azonnal lelövik Tamást. Márpedig ez egyszerűen butaság. Életszerű világábrázolás esetén először letartóztatták, majd kínvallatva kihallgatták volna. A film úgy mesél el egy történetet történelmi időben, hogy nem ismeri ennek a korszaknak az életét, reflexeit. ’56 szinte csak e karakter által van jelen a történetben, ráadásul Tamás, a forradalmár története semmilyen módon nem befolyásolja a fő cselekményszálat, egy céltalan mellékszálnak tekinthető, aminek igazából nincs dramaturgiai funkciója.

A liberális elit bukása

A film csúcspontján Andor az óriáskerékben kettesben utazik Berend Mihállyal, és amikor megállítják az óriáskereket, előveszi a pisztolyt és nekiszegezi, de végül nem süti el, képtelen rá. Berend Mihály pedig ekkor sem üti meg, hanem azt mondja neki, hogy „erről soha többé ne beszéljünk”, majd forog a kerék tovább. Ez értelmezhető egyfajta ’56-os metaforaként is: a felkelők dühösen fellázadtak a rendszer ellen, de nem tudták legyőzni, így hát együtt kell élniük vele. Berend Mihály ilyen szempontból egyfajta Kádár János-jelkép, Andor meg az elnyomott népé, de csak ebben a jelenetben, az egész filmre nem lehet kiterjeszteni ezt a metaforát, mert a karakterábrázolásokból nem ez következik. Ez a végszó kissé rezonál a Megáll az idő híres mondatára „jó, akkor itt fogunk élni”; de semmi mást nem mond vagy állít. Nemes Jeles próbálta utánozni Németh László Iszonyát, de sikertelenül. Az Árva azt bizonyítja, hogy Oscar-díj ide vagy oda, a „self proclaimed” kulturális elit igazából a 80-as évek óta képtelen működő filmet készíteni, a történettől viszolyog, a túlesztétizálás hibájába esik, ezt véli művészetnek, pedig a művészet nem önmagáért való. De végignéztük ezt az antikatartikus művet, türelemmel. A türelem pedig, Karinthy óta tudjuk, rózsát terem. Egyebet nem.